A zsidóság helyzetének jellemzői Magyarországon 1867-1945

A kiegyezés (1867) és az Osztrák-Magyar Monarchia létrejötte után született meg az emancipációs törvény a zsidók teljes egyenjogúságáról, a polgári és politikai jogok tekintetében. 1868-69-ben létrehozták az Egységes Izraelita Kongresszust, ahol egy közös zsidó szervezet létrehozását tervezték. Ehelyett végül három szervezet jött létre: a legnagyobb a moderneké lett, az úgynevezett kongresszusi vagy neológ zsidóság, míg a szélsőségesen konzervatívok az ortodox, a középutasok pedig az úgynevezett statusquo szervezetbe tömörültek. (Ez utóbbiak jelszava így hangzott: status quo ante = a helyzet legyen olyan, mint régen, vagyis ne újítsunk, de ne is szigorítsunk.) A zsidó vallás teljes elismertetése, recepciója azonban ekkor még nem valósult meg, arra csak 1895-ben került sor.

Az 1873-ban Buda, Pest és Óbuda egyesítésével létrejött Budapest főváros felemelkedésében a magyar zsidóság igen fontos részt vállalt. Ebben a korban az egész ország gazdasági élete jelentős mértékű fejlődést mutatott, amiben döntő szerepe volt a magyarországi zsidóságnak. Tevékenységük nyomán gyárak és üzemek létesültek (pl. a Wolfner-bőrgyár, a Pick- és a Herz-féle szalámigyár), bányákat létesítettek, bankokat hoztak létre, kiépült a vasúti hálózat, és megszervezték a magyar mezőgazdaság, a gyümölcs- és bortermelés modern exportját. (Gondoljunk csak például a Wodianer-féle maglódi mintagazdaságra, vagy a Kecskeméti Hercz által Kecskemét környékén megszervezett gyümölcs-nagykereskedésre stb.).

A magyar zsidóság a hazai tudomány fejlődésében is jelentékeny szerepet vállalt, mindenekelőtt az orvostudomány terén. A Budai Egyetem első zsidó vallású doktora, Östreicher-Mannes József (1756-1832) a Balaton első fürdőorvosaként megalapította Balatonfüred települését és a füredi szívkórházat. A magyar szemészet úttörője Hirschler Ignác (1823-1891), aki az 1686-69-ben megtartott „zsidó kongresszus” fő szervezője volt, akadémikus és főrendi házi tag lett. Ugyanezeket a rangokat érte el a magyar tüdőgyógyászat vezéralakja, korábban a szabadságharc katonaorvosa, báró tolcsvai Korányi Frigyes (1823-1913). A modern magyar sebészet kiemelkedő alakja báró pusztapéteri Herczel Manó (1861-1918), aki a Szent István kórház főorvosaként tevékenykedett. A tudományos magyar nyelvészet úttörője Munkácsi Bernát (1860-1937), az iszlámkutatásé Goldziher Ignác (1850-1921), a magyar történetírás legkiemelkedőbb művelői pedig Acsády Ignác (1845-1906).és Marcali Henrik (1856-1943) voltak

1895-ben a magyar országgyűlés a zsidó vallást "bevett vallásnak", azaz a többi felekezettel egyenrangúnak nyilvánította. Ugyanebben az évben törvényt hoztak a polgári házasságról, amely a zsidó-keresztény vegyes házasságok lehetőségét nyitotta meg. Egyre több zsidó vallotta magát magyarnak, s a különféle nemzetiségek lakta országrészekben a zsidó vallásúakat magyar nemzetiségűnek írták be a statisztikákba. A zsidók ezeken a területeken a magyar képviselőkre adták le voksukat.

A 19. század végén Magyarország korábban soha nem látott módon fejlődött, és a 20. század elejére utolérte, sőt bizonyos területeken meg is előzte néhány nyugat-európai szomszédját. Nem kétséges, hogy a liberális felemelkedésben különös szerepe volt az ország zsidóságának. Nemesi rangot mintegy 280 zsidó vallású család kapott, közülük 26-an a bárói címet is elnyerték. Európában sehol ennyi nemesi rangot nem szereztek zsidók, és persze, nem is törekedtek megszerzésükre.

A magyar kultúra megújulásában is hallatlanul nagy szerepe volt a magyar zsidóságnak. A századvég legjelentősebb irodalmi folyóiratát, (A Hét címmel) Kiss József (1843-1921) költő szerkesztette. Ágai Adolf (1836-1916) indította meg már 1867-ben a legismertebb humoros lapot, Borsszem Jankó címmel. A „Pesther Lloyd” főszerkesztője, Falk Miksa (1828-1908) akadémikus lett: egyébként ő volt a „legnagyobb magyar”, Széchenyi István iratainak közreadója, a „haza bölcse”, Deák Ferenc titkára és Erzsébet királyné magyar tanára is. A népszerű „Tolnai Világlapja” és a „Tolnai Világlexikon” a Mauthausenban elpusztított Tolnai Simon (1868-1944) újságírónak köszönhető.

A modern művészetek képviselői között szinte minden területen (az építészetben, a szobrászatban és a festészetben) nagy számmal találunk zsidókat. Baumhorn Lipót (1860-1932), Lechner Ödön tanítványa például összesen huszonnégy gyönyörű, szecessziós zsinagógát tervezett az országban, köztük a híres szegedi zsinagógát (1903). Még a változatlanságáról híres zsidó temetőkbe is behatolt a modern művészet: Lajta Béla (1873-1920) tervezte a Salgótarjáni úti temető kapuját. A rákoskeresztúri Schmidl-sírkó a magyar szecesszió egyik remekműve. Az új magyar irodalmi hullám (élén Ady Endrével) a Fenyő Miksa (1877-1972), Ignotus (eredeti neve Veigelsberg Hugo, 1869-1949) és báró Hatvany Lajos (1880-1961) által 1908-ban alapított „Nyugat”-ban jelent meg.

Az I. világháború végéig tartó polgári fejlődés elősegítette a zsidóság asszimilációját és megerősödését. Kialakult egy nagy létszámú, iskolázott, művelt, értelmiségi vállalkozói és kereskedői réteg, amely hazájának érezte ezt az országot, és jól összeegyeztette magyarságát zsidóságával. A magyar ipar és kereskedelem létrehozásában, fejlesztésében múlhatatlan érdemei vannak a zsidóságnak. Sorolhatnánk pénzembereket, közgazdászokat, tudományos kutatókat, mérnököket, feltalálókat. A zsidó írók, költők, művészek, színészek, rendezők, filmes és színházi szakemberek örökre beírták nevüket a magyar kultúra történetébe.

Egyes zsidók a politikai közéletben is szerepet játszottak. Az első pesti rabbi, Wahrmann Izrael unokája, a várospolitikus Wahrmann Mór (1832-1892) még csak a Kereskedelmi és Ipari Kamara, valamint a Zsidó Hitközség elnökeként hallatta szavát a közéletben. A sümegi születésű Vázsonyi Vilmos (1868-1926) azonban már igazságügyi miniszter, a rimaszombati báró Hazai Samu (1851-1942) tábornok és 1910-17 között hadügyminiszter is volt. Báró Szterényi József (1861-1941), az újpesti rabbi, Stern Albert fiaként a magyar ipar egyik újjászervezője, államtitkár, majd kereskedelmi miniszter lehetett. (A Tanácsköztársaság alatt egyébként Szterényit internálták, de később, 1927-től felsőházi tag lett.)

A politikai ellenzék, elsősorban a polgári radikálisok között is szép számmal találunk zsidókat A modern gondolkodók vezére Jászi Oszkár (1875-1957) lett, aki 1918-ban a polgári demokrata gróf Károlyi Mihály vezette kormány nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli minisztere lett. A szocialista eszméknek is sok híve akadt, így a szovjet mintára 1919 márciusában megalakult Tanácsköztársaság vezetői között is több zsidót találunk, akárcsak, eleinte az annak leverésére szerveződő fehérek között. (Az úgynevezett „szegedi tiszti különítmény” 72 tagja közül tizenöten zsidók voltak.)

A századfordulón kibontakozó cionista mozgalom alapítói, Theodor Herzl (1860-1904) és barátja, Max Nordau (eredeti neve Südfeld Miksa, 1849-1923) Budapesten születtek, az újságíró Herzl a Dohány utcai zsinagóga melletti házban (ma ennek a helyén működik a Zsidó Múzeum), míg az esszéíró Nordau a Wesselényi utca és a Rumbach utca sarkán. A magyar cionisták is létrehozták országos szervezetüket, folyóiratukat (Zsidó Szemle címmel), ifjúsági és sportegyesületeiket. Magyarországon a legismertebb zsidó sport-egyesület a Makkabi és a VAC (Vívó Atlétikai Club) volt.

Herzl unokaöccse, Heltai Jenő (1871-1957) viszont magyar író, költő, Petőfi Sándor „János vitéz”-ének dalműírója, a mozi magyarországi népszerűsítője lett. Az első magyar olimpiai bajnok, 1896-ban, úszásban Hajós Alfréd (1878-1955) mérnök lett. A magyar zsidókat az olimpikonok és sportvilágbajnokok között feltűnően nagy számban találjuk, köztük Petschauer Attila kardvívót (1904-1943), akit később, a holocaust idején, az úgynevezett munkaszolgálatban, Ukrajnában halálra kínoztak. (Az ő történetét dolgozta fel Szabó István A napfény íze című filmjében.)

A zsidótörvények és a holocaust

Az I. világháború, illetve a trianoni egyezmény (1920. június 4.) miatti sokk után rendkívül megerősödött az antiszemitizmus Magyarországon. Az ellenforradalom a zsidók ellen fordult. Szervezett bandák raboltak és gyilkoltak országszerte, Pesten a Britannia szálló pincéjében kínoztak meg „kommunistagyanús” zsidó kereskedőket. (A legdurvább, több halálos áldozatot követelő incidens a Pest megyei Izsák és Orgovány közelében zajlott le.) Még a nagy tiszteletnek örvendő (később felsőházi taggá emelt) tudós szegedi főrabbi, Löw Immánuel (1854-1944) ellen is „kormányzósértési” pert indítottak. 1920-ban megszületett az első korlátozó törvény, az úgynevezett numerus clausus.

Numerus clausus (latin, „zárt szám”) minden nemzetiség tagjai csak országos arányszámuknak megfelelő számban tanulhatnak egyetemen; ez a zsidóságot érintette leginkább. Az egyetemek, vagy főiskolák létszámának max. 6%-a lehetett zsidó vallású. Az 1938-ban hozott zsidótörvények kiterjesztették a numerus clausust a gazdasági és kulturális élet valamennyi területére.

A Bethlen István gróf nevével fémjelzett konszolidáció alatt sem javult lényegében az ország és vele az itt élő zsidók helyzete. A Horthy Miklós kormányzó vezetésével kialakult, úgynevezett keresztény, úri vagy rendi Magyarországon a haza és a haladás elvei (a korábbiaktól eltérően) egymással szembekerültek. A német orientáció, az irredenta törekvések és az 1929-30-i gazdasági világválság kétségbeejtő hatása egyre inkább a fasizmus felé sodorták az országot. Hiába állította fel a magyar zsidóság Budapesten a ma is működő, első világháborús Hősök Templomát, hiába bizonyították a Hadviseltek Aranyalbumával nagyszámú és eredményes részvételüket a magyar hősök arzenáljában, a hatalom ellenük fordult. A hitleri Németországgal és a Mussolini vezette Olaszországgal kötött szövetség, akárcsak az irredenta jelszavak pedig már a II. világháború előkészítését szolgálták.

A 30-as évek végére ugyan javult a gazdasági helyzet, az úgynevezett zsidótörvények viszont egyre inkább megfosztották jogaitól a hazai zsidóságot. (1938-tól kezdődően összesen négy zsidótörvényt szavazott meg a Magyar Országgyűlés, ezek egyre szigorúbbak voltak.) Magyarország 1941 nyarán lépett be a II. világháborúba, amikor hadat üzent a Szovjetuniónak, és német nyomásra - noha megnemtámadási egyezmény kötötte - megtámadta Jugoszláviát, és megszállta a Délvidéket. Már a harcok megindulása előtt a katonaköteles zsidó férfiakat, fegyveres szolgálat helyett fegyvertelen, úgynevezett munkaszolgálatra és megkülönböztető jel viselésére kényszerítették. A munkaszolgálatosokat felügyelő „karpaszományos” keretlegények (felsőbb jóváhagyással) folyamatosan kínozták és gyilkolták a szerencsétlen zsidókat, akik közül többet egyenesen az orosz aknamezőkre küldtek, hogy alattuk robbanjon fel az elhelyezett akna. A „büntetések” között gyakran szerepelt a kikötözés, a botozás és a hideg télben meztelenre vetkőztetés.

1941-ben, a Délvidéken, az úgynevezett újvidéki pogromban mintegy tízezer embert, majd 1942-ben a nem őshonos (1913 után beköltözött) zsidók elhurcolásakor, az ukrajnai Kámenyec-Podolszkban mintegy húszezer főt, a polgári lakosság soraiból, kegyetlenül meggyilkoltak. A zsidótörvények a többség munkájának megszűnését, megélhetésének veszélyeztetését, sőt egyre inkább életét is fenyegették. S mindez csak előjele volt a szörnyű katasztrófának, amely a magyarországi zsidóságra várt. 1944. március 19-én a német csapatok megszállták az országot, Eichmann és hírhedt kommandója Magyarországra érkezett, a „zsidókérdés – úgymond – végső megoldása” végett.

Minden zsidót összeírtak, és sárga csillag viselésére kötelezték őket. Megkezdődött a vidéki zsidóság deportálása, először a Kárpátaljáról (ma Ukrajna), majd az ország egész területéről. A fővárosban a zsidókat úgynevezett csillagos házakba, majd gettóba zárták. A román kapituláció után, 1944. augusztus végén a front Magyarország területére tevődött át. Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter egy időre leállította a deportálásokat. Horthy Miklós kormányzó megpróbált „kiugrani” a háborúból: 1944. október 15-én proklamációjában bejelentette, hogy Magyarország leteszi a fegyvert. Még aznap – német katonai segédlettel – a szélsőséges nacionalisták, a „nyilas párt” (élén Szálasi Ferenccel)átvette a hatalmat

Ekkor már, miközben az ország fokozatosan az előrenyomuló orosz csapatok kezére került, a féktelen terror lett úrrá. Mivel a deportáló vonatokat már nem tudták útnak indítani, bujkáló és szomszédjaik által feljelentett, vagy az utcán és másutt, kegyetlen módon összefogdosott zsidókból gyalogmenetet indítottak nyugat felé. Ebből a „halálmenetből” csak kevesen tértek vissza. Az életben maradt munkaszolgálatosokat is nyugatra irányították. Közülük is sokan út közben pusztultak el, vagy meggyilkolták őket, mint a bori haláltáborból út közben megölt Radnóti Miklós költőt (1909–1945), vagy Szerb Antal irodalomtörténészt (1901–1945).

A pesti gettót (időhiány miatt) nem tudták deportálni, ott mintegy 70.000 ember zsúfolódott össze, közülük hétezren az éhezés és a járványok következtében elpusztultak. (A Dohány utcai zsinagóga kertjében temették el őket, ott áll ma Varga Imre szobrászművész emlékfája, amelynek „leveleire” a meggyilkoltak neveit jegyezték fel.) A nyilas banditák a fővárosban folyamatosan raboltak, és válogatás nélkül gyilkolták az üldözött zsidókat, az őket rejtegető magyarokat és az ellenállógyanús személyeket. Az úgynevezett „nyilas házak” pincéiben (például a zuglói Thököly étterem épületében) kínzóhelyiségeket rendeztek be. Az elfogott zsidókat a jeges Dunába lőtték. (A gettó két egykori bejáratánál később táblát helyeztek el, a Dunába öltek emlékét pedig a Vizafogónál és a Margit híd pesti hídfőjénél emlékmű őrzi.)

Az üldözöttek mentésében a magyar értelmiségiek (a népszerű Jávor Pál színész, Karády Katalin énekes és mások) mellett a semleges országok követségei is tevékenyen részt vettek. Ezen a téren Raoul Wallenberg, a svéd nagykövetség titkára volt a legeredményesebb. (őt rövidesen az oroszok, politikai megfontolásból elfogták, és a gulágra hurcolták.) Jelentős embermentést végzett a svájci Carl Lutz is, akárcsak az olasz Giorgio Perlasca, aki spanyol követnek adta ki magát a németek előtt. (Áldásos tevékenységüket ma emlékmű őrzi Budapesten.)

A pesti gettó 1945. január 17-én szabadult fel, a főváros budai oldala (noha a fasiszták a hidakat mind felrobbantották) február 13-án került szovjet uralom alá, az egész országból pedig 1945. április 4-én űzték ki a fasisztákat. A korabeli Magyarország területén élt közel egymillió zsidó kétharmadát, több mint 600.000 embert, a mai Magyarország területén élt hatszázezer zsidóból pedig mintegy 400.000 főt pusztítottak el a holocaust idején.

1_3_15.doc