A XIX. század uralkodó eszméi

A liberalizmus

A liberalizmust – két évszázadra visszamenő múltja és mind a mai napig tartó állandó változása miatt – rendkívül nehéz meghatározni. De – 19. századi magyar kifejezéssel a szabadelvűségnek – van gondolati folytonossága.

A liberalizmus mint politikai áramlat, szellemi tradíció, jellegzetes gondolkodási és gyakorlati irányzat a 17. században alakult ki. A „liberális” jelzőt azonban csak a 19. században használta először politikai mozgalom, nevezetesen a spanyol szabadelvűek pártja 1812-ben. Először a skót felvilágosodás időszakában tett szert igazi jelentőségre e gondolatrendszer, amikor Adam Smith „az egyenlőség, szabadság és igazságosság liberális tervére” hivatkozott; a „liberális” kifejezés alatt azonban ekkoriban még a liberalitást, az emberiesség, a nagylelkűség és a nyitott szellem klasszikus erényét értették.

„Mindent szabad, ami másnak nem árt” - fogalmazták meg 1789 augusztusában, az Emberi és polgári jogok nyilatkozatában a francia nép küldöttei. A nyilatkozatot sokan a klasszikus liberalizmus alapvetésének tartják. A francia és az amerikai forradalom, a feudális rendi kötöttségek radikális megszüntetéséből születő politikai emancipáció gyökeresen új állapotokat teremtett. A liberalizmus alapállítása: szabadság csak egyenlőség esetén létezhet; az egyenlőség megvalósításának egyetlen járható útja a politikai szabadságjogok biztosítása. A racionálisan megszervezett politika – először a történelem során – világi célokat, a „természetes” szabadság védelmét, valamint a társadalmi béke és a prosperitás megőrzését szolgálja. A liberalizmus szerint a „mesterséges” politikának nincs ezen túlmutató célja. Ezért a kormányzat hatóköre eleve csak korlátozott lehet, ezen célok biztosításán túl a politikának nincs mit keresnie a polgárok életében.

Az első és talán legfontosabb alapelv éppen a liberalizmus politikafelfogásából következik: a hatalom, amely szükségszerű, korlátozásra szorul. Ebből következik a hatalmi ágak megosztásának szükségessége, a társadalmi és politikai szféra elkülönítése, a civil társadalom elsődlegessége, továbbá a politika szereplőinek kölcsönös ellenőrzési joga. Montesquieu, Locke és Constant egyaránt abból indultak ki, hogy a felvilágosodásból eredő antropológiai optimizmusuknak megfelelően valamennyi ember egyenlő és morálisan jó. Nincsenek születés révén megszerezhető előjogok; minden ember ugyanazon jogokkal rendelkezik a természeti állapotban. A társadalom oly módon jön létre, hogy az egyének lemondanak bizonyos természetes jogaik érvényesítéséről, s azok gyakorlását az államra ruházzák át. Az állam feladata, hogy a káosz, a „mindenki harca mindenki ellen” állapotának elkerülése érdekében biztosítsa az élethez, a szabadsághoz és a tulajdonhoz való jogokat. A jogbiztonság azonban csak nyilvános, mindenki által ismert és elfogadott, alkotmányos előírásokra épített törvényekkel teremthető meg. Azaz kizárólag intézményesített eszközök, nem pedig homályos szokásjogon vagy ad hoc (alkalmi) szabályokon alapuló törvények segítségével intézkedhetnek az arra felhatalmazottak.

Az állam három alapvető hatalmi ágra bomlik: törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalomra. Ezeket a hatalmi ágakat, intézményeket – vagyis a törvényhozást, a végrehajtó hatalmat, az igazgatási bürokráciákat, valamint az igazságszolgáltatást, a független bírói testületeket – szigorúan el kell különíteni, hogy egymás tevékenységét kölcsönösen ellenőrizhessék. A hatalommegosztás másik alapvető dimenziója a központi és a helyi – különböző típusú önkormányzatok – hatalmi testületek és intézmények jogköreinek elválasztása.

A liberálisok individualisták; azt állítják, hogy az egyes személyek erkölcsi szempontból, továbbá a polgárok jogai elsőbbséget élveznek mindenfajta osztállyal, nemzettel vagy másfajta közösséggel szemben. A tulajdon biztonsága azért bír olyan nagy jelentőséggel a liberálisok számára, mert a magántulajdonnal való önálló rendelkezés, a vállalkozások korlátlan szabadsága teremti meg a feudális kötöttségektől és kiszolgáltatottságoktól egyaránt független polgári létet. Magántulajdonuk révén válhatnak a polgárok teljes jogú piaci szereplővé, kapcsolódhatnak be a társadalmi együttműködésbe.

A liberalizmust az ember alapvető jogaiba – gondolat-, gyülekezési, sajtószabadság stb. – vetett hit jellemzi. A liberálisok szerint a szabadságjogok megelőznek minden más társadalomszervezési elvet, elsődlegességük megkérdőjelezhetetlen; tehát az emberi szabadság és az emberi jogok általánosak, elidegeníthetetlenek és sérthetetlenek.

Következésképpen az eleve korlátozott hatalmú állam semmilyen módon nem sértheti a polgárok magánszféráját. Mindenkinek magánügye, hogy milyen politikai, vallási és erkölcsi értékeket fogad el mindaddig, amíg jogainak gyakorlása nem ütközik mások hasonló joggyakorlásába.

Az egyéni szabadságjogokkal és a magánélet elkülönítésével függ össze a liberalizmus következő nagy alapelve: a tolerancia. A liberális szerzők nem csak azt hangsúlyozzák, hogy semmilyen eszmerendszer nem részesíthető előnyben állami eszközökkel a többi rovására, hanem azt is, hogy a különböző nézetek és értékek egymás mellett való létezése lehetséges, természetes, sőt kívánatos. A többféle politikai nézet ütköztetése kifejezetten hasznos és szükséges a helyes döntések, a hatékony cselekvési alternatívák megválasztásához. Az államnak nem egyszerűen el kell tűrnie a különféle ideológiák, nézetek, pártok és intézmények kialakítását, hanem kifejezetten segítenie kell a köztük lévő versenyt; illetve a polgárok szabad választási lehetőségét.

A szocializmus

A szocializmus születésekor egyfajta válasz volt a nyugat-európai iparosodási folyamatra, a mely kétségkívül olyan társadalmi problémákat szült, mint például a tömeges elszegényesedés, a gyermekmunka, az egyes társadalmi csoportok közötti különbségek hihetetlen mértékű növekedése. A szocializmus tehát egyértelműen a magántulajdon, azaz a polgári társadalom ellenében jött létre. Elképzelése szerint a magántulajdont fel kell váltsa a társadalmi tulajdon, az individualizmust a kollektivizmus, a versenyt a kooperáció, és a polgári társadalmat a szocialista társadalom. Abban természetesen viták voltak az egyes szocialista irányzatok között, hogy milyen legyen ez az új szocialista társadalom

A 19. században a közvélemény hitt a szinte magától megteremtődő szociális egyensúlyban, s közvetve a mindenki számára lehetséges legnagyobb szabadság lehetőségében. A tényleges gazdasági folyamatokat, társadalmi történéseket látva azonban sokak hite megrendült.

Kiderült, hogy a korlátok nélküli kompetitív (versengő) piacgazdaság konzerválta az eredeti gazdasági egyenlőtlenségeket, sőt még újakat is teremtett. A szabad piac nem volt képes automatikusan biztosítani a társadalom valamennyi tagja számára az egyenlőséget, kialakultak tulajdonnal nem rendelkező (s így független egzisztencia megteremtésére is képtelen) társadalmi csoportok. Széles rétegek, mi több: a piac szereplőinek többsége nem rendelkezett tulajdonnal, így vagy be sem kerültek a társadalom rendszerébe (pl. munkanélküliek), vagy ha mégis, akkor kénytelenek voltak egyetlen „árucikket”, azaz munkaerejüket rendkívül alacsony áron eladni. Természetes, hogy a gazdaságilag kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek társadalmi esélyegyenlősége, érdekvédelmi és érdekérvényesítési képessége erőteljesen korlátozott volt. A 19. század folyamán a tőkés társadalmakban mind feszítőbbé vált a társadalom peremén élő – egyre nagyobb – tömegek helyzetéből fakadó szociális kérdés. A kilátástalan helyzetben szervezkedésbe kezdő munkásság részben politikai jogokért, mindenekelőtt azonban jobb életkörülményekért, a kizsákmányolás megszüntetéséért indult harcba. Mozgalmaik hamarosan társadalomkritikai indíttatású ideológiákat is teremtettek. A különböző szocialista áramlatok által képviselt egyenlőségeszmény tragikusan szembekerül a liberálisok által képviselt szabadságeszménnyel.

A szocializmus az 1830-as évek szellemi-politikai irányzata és mozgalma, ami a 20. századig egyet jelentett a kommunizmussal. A közösséget tekintette elsődlegesnek. Törekedett a hátrányos helyzetű ipari munkásság felemelésére, az emberek egyenjogúságára, az általános békére, a javak és a tulajdon igazságos elosztására. Követelte a termelőeszközök köztulajdonba vételét. Ezeket osztályharc vagy radikális reformok útján akarta elérni.

Karl Marx (1818-1883) és Friedrich Engels (1820-1895) szocializmusa szerint a szocializmus akkor épülhet ki, ha a termelés gyökeresen átalakul, a világ egységessé válik és a termelőerők magasabb fokot érnek el. A 19. század végéig erős szocialista-szociáldemokrata pártok alakultak (Internacionálé, munkásmozgalom). Majd az I. világháború és az 1917-es oroszországi forradalom után kezdték szétválasztani a szocializmust a kommunizmustól.

A kommunizmus volt az a kapitalizmust felváltó társadalmi rendszer, amelyet Karl Marx és Friedrich Engels dolgozott ki mint elméletet. Eszerint előbb átmenetként a proletárdiktatúra létrehozásával a szocializmus valósul meg, majd ennek magasabb fokaként a kommunizmus jön létre. A kommunizmusban osztály nélküli társadalom van, amelyben a termelési eszközök köztulajdonban vannak és megvalósul a teljes társadalmi egyenlőség. Mindenki a képességei és szükségletei szerint részesedik a javakból. A kommunizmus felépítésének programja először Szovjet-Oroszországban, az 1917-es forradalom után lett a hivatalos állampolitika része.

A szocialisták mindenekelőtt a liberálisok által oly fontosnak tartott magántulajdonban látták a munkástömegek alávetett helyzetének okát. „A tulajdon lopás” (Proudhon), de legalábbis olyan eszköz, amely lehetővé teszi mások kizsákmányolását, s ezért meg kell szüntetni. Az egyéni tulajdon helyébe a szocialisták a közösségi tulajdont, a javak és termelési eszközök elosztásának, illetve működtetésének társadalmi ellenőrzését kívánták állítani. Ez természetesen a piac kikapcsolásával, és a gazdasági folyamatok állami, központi és bürokratikus eszközökkel való szabályozásával járt együtt. Az általános piacellenesség és a „tervező társadalom” lehetőségeinek túlértékelése rámutat a szocialisztikus alapeszmék és a konzervatív gondolkodás egy közös vonására: bizalmatlanság az egyén(iség) iránt, s az a meggyőződés, hogy van egy olyan társadalmi elitréteg, amely képes a többiek számára megszabni a helyes cselekvés normáit.

A szocialista eszmerendszertől elválaszthatatlan bizonyos fokú utópizmus: a jövő embere más, öntudatosabb, morálisabb lény lesz, mint a jelené; a jövő társadalma igazságosabb, észszerűbb s egyben humánusabb lesz, mint amilyen a történelem folyamatában eddig létezett. Az ideális társadalom megvalósítására vonatkozó elképzeléseket két alapvető csoportba oszthatjuk: 1, A 18. század kezdetén (illetve már korábban is) az az illúzió uralkodott, hogy a fennálló társadalmi rend egy csapásra, egyetlen (politikai) forradalommal megváltoztatható, vagy egy kevésbé radikális és erőszakos, de időben semmiképpen sem túlságosan elhúzódó hatalomátvétellel („átmenettel”) meghaladható, s ezután már kialakítható egy kollektivisztikus berendezkedés. A társadalom-átalakítók közé a pedagógiai optimisták (Owen, bizonyos fokig Blanqui), a reformisták (Fourier, Saint-Simon) és a revolucionisták (Babeuf, illetve A kommunista kiáltvány szerzői) tartoznak. 2, A 19. század utolsó harmadára azonban egyértelművé lett, hogy pusztán nevelés, meggyőzés vagy egyszeri „forradalom” nem elégséges, az új társadalom egy hosszabb átmenet eredményeként jöhet csak létre. Az addig sem egységes szocialista mozgalom három főágra szakadt. A szociáldemokraták mindenekelőtt jogszerű és törvényes eszközöket kívántak felhasználni. Az anarchoszindikalisták a közvetlen politikai akcióktól (általános sztrájkok), a munkásság nem állami keretek között szerveződő szabad szövetkezéseitől vártak eredményeket. A forradalmi szocialisták mindinkább abba az irányba tolódtak, hogy a kommunista társadalom megvalósításához legalább ideiglenesen birtokba kell venni a kiépült államhatalom intézményeit, és a diktatórikus hatalomgyakorlás az egyetlen hatékony átalakítási eszköz.

A későbbi bolsevikok megőrizték e forradalmi radikalizmust. A proletárforradalom két szakaszának alapvető különbsége: az első feladat a magántulajdon kollektivizálása, a későbbiekben pedig az államhatalom teljes birtokbavétele (és korlátozása helyett kiterjesztése) lett a cél. 1917 után Oroszországban egy további lépés is megtörtént: azon túl, hogy a társadalmi ellenőrzést általános államosítás váltotta föl, Lenin azt is megfogalmazta, hogy a társadalom egész irányítása egy forradalmi élcsapat, egy „rendi” jellegű pártelit kezében kell, hogy összpontosuljon.

Végezetül érdemes figyelmet szentelni a filozófiailag legkidolgozottabb szocialisztikus gondolatrendszer, a marxizmus sajátos belső ellentmondásaira és kettősségeire. 1917 után erőteljesen éltek a világforradalomhoz fűzött remények, amelynek során az egész földön megvalósítják a proletariátus uralmát és a szocialista társadalmi berendezkedést. Ugyanakkor nem elhanyagolható a marxizmus történetfilozófiájában az evolúcióban – a szüntelen fejlődésben – való hit sem: a társadalmi mozgásokat és a történelmi fejlődést objektív törvényszerűségek irányítják, amelyek szükségképpen elvezetnek a kommunista társadalom kialakulásához. Ez a felfogás természetesen sokszor adott alkalmat olyan típusú ellenvetésekre, hogy semmi szükség nincs politikai pártokra, forradalmi mozgalmakra, hiszen a társadalomfejlődés úgyis magától és szükségszerűen elvezet a kommunizmushoz.

Egy további érdekes ellentmondás az eszmerendszer 19. századi gyökereiből táplálkozik. A cél olyan jóléti társadalmak megteremtése, amelyekben „mindenki szükségletei szerint” részesedhet a javakból, elégítheti ki igényeit. Ennek érdekében „le kell igázni”, az emberiség szolgálatába kell állítani a természetet, végsőkig ki kell használni a technikában, az iparban rejlő lehetőségeket, a lehető legegyszerűbben kell megszervezni a termelést és a javak elosztását. Ez a modern indusztriális társadalom klasszikus ideálja. A kommunista utópia ugyanakkor tartalmazott egy másik, a hipotetikus „őskommunizmus” eszménye által indukált elemet is. Olyan pre- vagy posztindusztriális társadalom képét vázolta föl, amelyben az emberi viszonyok humanizáltak, ahol nincs elidegenedés, az egyének nincsenek végzetesen beszorítva a gépszerűen működő munkamegosztásba, megvalósíthatják önmagukat, képességeikkel érvényesülhetnek. Nem uralkodnak fölöttük elidegenedett társadalmi erők, nincs bürokrácia, a kifejlett „kommunista öntudat” szükségtelenné teszi az állami erőszakszervezetek létét.

A termelés ésszerű tervezésén, a javak központosított újraelosztásán alapuló gazdaság által szükségessé tett erős bürokratikus állam természetesen szöges ellentétben állt az egyén önmegvalósítását lehetővé tevő, nem jogi szabályozáson, hanem morális belátáson alapuló társadalom ígéretével. Ezt az ellentmondást akarták áthidalni az állam elhalásának engelsi elméletével, amelyet a 20. századi „létező szocializmus” teoretikusai is fönntartottak. Igaz, a mindennapi tapasztalatokkal ellentétes engelsi-marxi-lenini államelhalási doktrínát az egyre távolabbi jövőbe tolták ki. De így sem sikerülhetett összhangot teremteni az elmélet és a gyakorlat között.

Az anarchizmus

A szocializmus mellett a 19. században egy másik markáns társadalomkritikai irányzat is kialakult: az anarchizmus.

Képviselői kategorikusan tagadták a központi hatalom, az állam társadalomszervező szerepét. Meggyőződésük szerint a hatalom egyfelől korrumpálja birtokosait, másfelől a mesterséges eszközökkel való beavatkozás által szétrombolja a társadalom természetes módon képződő szöveteit.

Az eddig elmondottakból következik: a hatalomhoz, államhoz való viszonyulás különbözősége az a differentia specifica, amelyet szem előtt tartva a legvilágosabban elválaszthatjuk egymástól a liberalizmust, a szocializmust és az anarchizmust. A liberális politikai filozófia alapdoktrinája a hatalom korlátozásának, illetve megosztásának szükségessége. A kezdetben a hatalmat társadalmi ellenőrzés alá vonni kívánó szocialista mozgalom fokozatosan a hatalom átvételének irányába fejlődött. Ez a folyamat vezetett oda, hogy az I. Internacionáléban nyílt szakításra került sor a proletárdiktatúrára törő szocialisták, és az állami hatalom megszüntetését hirdető anarchisták között.

Az anarchisták szép, de tagadhatatlanul illuzórikus elképzelése szerint a társadalom olyan önszerveződő organizmus, amelynek nincs szüksége intézményes irányításra; alulról, spontán módon létrejövő helyi közösségekből épül föl, melyek között laza, a mindenkori érdekek és szükségletek szerint változó kapcsolatok szövődnek. Ez a társadalomfölfogás a szocialisták és a konzervatívok köreiben egyaránt kiindulópontnak tekintett emberképtől radikálisan különböző antropológiai optimizmuson alapul. A „struggle for life” (harc az életért) – a 19. századi szociáldarwinizmus által is fölerősített – elméletet az ember lényegi jellemzőjének tekintőkkel szemben az anarchisták szerint a társadalmi együttélés a kölcsönös segítség alapelvén nyugszik. Az egyének nem egymás ellenében, hanem egymásat kölcsönösen támogatva próbálják életfeltételeiket biztosítani.

Az anarchisták kézzelfogható realitásként érzékelték a képviseleti demokrácia elfajulásának lehetőségét. Következetesen hangsúlyozták, hogy az alacsony társadalmi rétegekből vezető pozícióba kerülő emberek esetében mindig fennáll annak lehetősége, hogy a hatalom korrumpáló ereje következtében elidegenednek korábbi sorstársaiktól, s ahelyett, hogy azok érdekeit képviselnék, saját hatalmuk megőrzését tekintik a legfontosabbnak. Az állam – a későbbiekben tragikus realitássá váló – elidegenedési lehetőségének hangsúlyozásával, a spontán módon megszerveződő helyi közösségek autonómiájának védelmezésével, a bürokrácia, a megmerevedő társadalmi hierarchia és megnyomorító munkamegosztás elleni támadással, a tulajdon- és hatalomnélküliség ideáljával az anarchisták hűségesebben őrizték a föltételezett „őskommunizmus” eszményét, mint az etatizmus irányába tolódó szocialisták.

etatizmus: az államnak, intézményeinek és az általuk kifejlesztett bürokráciának a túlsúlya az állam és társadalom egyéb más, működő összetevőiben. Hatása a különböző társadalmi alrendszerekre bénító és korlátozó, mind a döntéshozatalt, mind a végrehajtást károsan befolyásolja.

A társadalmi folyamatokba történő beavatkozás lehetőségét és módszereit tekintve két ellentétes irányzat alakult ki az anarchizmuson belül. Egyesek szerint direkt politikai akcióra, általános sztrájkra van szükség az állam hatalmának megtöréséhez (Sorel). Mások, köztük Tolsztoj, ezzel szemben azt hirdették, hogy tartózkodni kell az erőszak minden fajtájától, akár a jogos önvédelemtől, állampolgári engedetlenségtől vagy ellenállástól is, hiszen a társadalom olyan szervezeti rendszer, amelynek fejlődése nem szabályozható. Ez utóbbi gondolat a konzervativizmussal rokonítja az anarchizmus ezen szárnyát.

Az anarchizmus mérlegét megvonva, le kell szögeznünk: a szocialista-kommunista ideológiával legalább olyan súlyos – bizonyos esetekben véres (Kronstadt, 1921; Barcelona, 1936) – ellentétbe került, mint magával az általa tagadott hagyományos polgári renddel; és ez nem az anarchisták, hanem a baloldal kisajátítására igényt tartó bolsevik-kommunista mozgalom rovására írható. Mindezek ellenére – vagy talán éppen ezért – az anarchista társadalomkritika ma is él a polgári demokráciák alternatív mozgalmaiban.

A konzervativizmus

A liberalizmus és a szocializmus mellett a konzervativizmus az elmúlt két évszázad legfontosabb nyugati politikai ideológiája. Vannak, akik nem is használják az „ideológia” szót a konzervativizmusra, mivel úgy vélik, ez a filozófia természeténél fogva nélkülözi az aktivizmus és a reform elemét, mely az „igazi” ideológiákhoz társul. Bár igaz, hogy a pragmatikus felfogású konzervatívok nem dolgoznak ki terveket a jövőre nézve – a konzervativizmus csak van, - mondaná egy konzervatív - , s hogy e nézetrendszer a legkevésbé ideologikus, de az sem vitatható, hogy nem csak a forradalmi vagy radikális reformtervek hordoznak ideológiát, hanem a változtatástól való tartózkodás és a „kis lépések” elmélete is. A konzervativizmus az egyik alapvető uralkodó politikai ideológia, tehát egy jól meghatározható politikai alternatíva, ugyanakkor magatartásminták és a viselkedésformák együttese is. E kettőség miatt találó a konzervatív attitűd fogalom. Ahogyan Hearnshaw megfogalmazta: „Ha nem feltétlenül szükséges változtatni, akkor nem kell változtatni.” Egy másik neves konzervatív, Lord Cecil ezt a magatartást természetes konzervativizmusnak nevezte. A természetes konzervatívra az jellemző, hogy: 1. használni és élvezni akarja azt, ami elérhető; 2. előnyben részesíti az ismerőst az ismeretlennel, a kipróbáltat az újjal szemben; 3. jobban kedveli a lehetségest, a rutint, a tényeket a tervnél, a projektumnál.

A francia forradalom

A konzervativizmus a mindennapi szóhasználatban a fennálló, a status quo – bármi legyen is az – megőrzését jelenti. Ebben az értelemben valójában csak egy politikai viszonyfogalomról van szó, amelynek tartalma pusztán attól függ, hogy a mozgó és erősen változó politikai skála melyik pontjáról történik a minősítés. A konzervatív jelző használatában megnyilvánuló értékelés azonban csak ad hoc és felületes tájékozódásra alkalmas.

A konzervativizmusnak két típusa alakult ki. Az angolszász konzervativizmushoz hozzátartozik a „régi” alkotmány megőrzése és a szabadságjogok védelme, ugyanakkor evolutív, tehát nem zárkózik el bizonyos társadalmi és politikai reformoktól. E pragmatikus rugalmasság révén képes adekvát válaszokat adni napjaink kihívásaira is.

A konzervativizmus másik, „hagyományos” típusát talán kontinentálisnak nevezhetnénk. Ez inkább negatív tartalmúnak tekinthető, amennyiben jogtalan kiváltságoknak, az ancien régime-nek, a trón és az oltár egységének, a hagyományos tekintélyeknek minden áron való megőrzését, korszerűtlenné vált ideálokhoz való maradi ragaszkodást jelent. Képviselői – mivel a hatalom korlátozását vagy megosztását a társadalom atomizálásával, kaotikus állapotba taszításával azonosítják – nélkülözhetetlennek tekintik egy erős központi hatalom fönntartását. A formális (jogi) egyenlőséget hirdető liberálisokkal szemben, a francia forradalom eseményeinek hatása alatt, a katolikus konzervatívok a társadalom rendi tagolását, a születési kiváltságrendszert védelmezték.

A konzervatív eszmerendszer csak 1830 körül vált a politikai diskurzus részévé Angliában; filozófiájának lényegét azonban Edmund Burke már 1790-ben, Töprengések a francia forradalomról című munkájában megfogalmazta. A gondolkodás történetében ritkán fordul elő, hogy egy eszmerendszer oly szorosan kapcsolódjon egyetlen eseményhez, ahogy a modern konzervativizmus Burk-nek a francia forradalomra adott heves reakciójához. A konzervativizmus két évszázadának meghatározó témái voltaképpen nem egyebek azon megfontolások kibővítésénél, melyeket Burke konkrétan a forradalmi Franciaország kapcsán vetett fel.

A múlt századi klasszikus liberalizmus ellen fellépő egyszerű, restaurációs jellegű korai konzervativizmus – a magyar politikai köznyelvben ókonzervativizmus – mellett a század utolsó harmadában kibontakozott egy új politikai áramlat – akkori nevén az újkonzervativizmus. A századelő konzervativizmusának megújítói „konzerválásra méltó új értékek teremtését” tűzték ki célul, és gyökereiben kívánták elmetszeni a hitük szerint a liberalizmus által felidézett veszélyt, a szocializmust. A 19. század közepétől a konzervatív gondolkodók a liberálisok helyett mindinkább a szocialistákban látták ellenfelüket.

A konzervativizmus „dogmatikája”

A konzervativizmus legfontosabb általánosítható jellemvonása a tradicionalizmus, ami a meglévő szokások és intézmények tiszteletét jelenti. Valamennyi konkrét megjelenési formájának állandóan ismétlődő eleme az a meggyőződés, hogy a történelemnek önmozgása van, a társadalom organikus képződmény, amely fejlődik. Ez az önfejlődés nem módosítható, gyorsítható vagy lassítható akaratlagos döntésekkel, a társadalmi mozgásokba való minden külső beavatkozás veszélyes és káros. Ragaszkodni kell a spontán kialakult képződményekhez , fönn kell tartani a hagyományos társadalmi struktúrát, szerepeket, szabályokat, és a maguktól beindult folyamatokat sem szabad siettetni, hanem ki kell várni, mivé fejlődnek. A társadalom olyan összetett rendszer, amelyet nem lehet gyökerestül felfordítani, csak a természetes változás fogadható el.

Egy konzervatív ideológiájából nem hiányozhat a politikai szkepticizmus és az antropológiai pesszimizmus sem. Az előbbi elv szerint a politikai bölcscesség nem az elméleti spekulációkban, hanem a történetileg felhalmozott tudásban van. A konzervatív gondolkodók a politikára mint szükséges rosszra tekintenek; úgy látják, hogy a politika egy speciális és korlátozott tevékenység, amelynek nem célja, hogy általános terveket és szabályokat dolgozzon ki, még kevésbé, hogy az embereket jobbá tegye, hanem „olyan eszköz, amely lehetővé teszi az ember saját maga választotta tevékenységének folytatását”, s elősegíti a társadalmi béke és rend fenntartását. A konzervativizmus sajátos paradoxona, hogy miközben maga is ideológia, érvkészletéhez hozzátartozik az ideológiaellenesség. Az antropológiai pesszimizmus pedig nem jelent mást, mint annak az elvnek a hirdetését, hogy az ember tökéletlen lény, hiszen elválaszthatatlan tőle a gyűlölet, az erőszak, az önzés, a kapzsiság stb. A gonosz ugyanúgy az emberi természet része, mint a jó, a negatív tulajdonságok nem a tökéletlen politikai intézmények következményei.

A konzervatívok úgy látják, hogy az emberek alapvetően nem egyenlőek – természetesen a jogi egyenlőséget ők sem kérdőjelezik meg - , nem egyenlőek fizikai és szellemi képességeikben, lehetőségeikben. A rétegek, csoportok, szakmák közötti egyenlőtlenségek nem küszöbölhetők ki az emberi társadalomból. Azokban a kísérletekben, amelyekben mégis ki akarják iktatni az egyenlőtlenségeket, törvényszerűen jutnak el az erőszakhoz, hiszen csak így képesek megszüntetni a társadalom eredendően sokszínű valóságát. Ennek az alapállásnak fontos politikai következménye van, nevezetesen a társadalmi hierarchia, a vezető réteg, az úm. uralkodó elit mindenkori szükségességének tana: az emberek többsége rászorul a társadalom „legkülönbjeinek” irányítására, az isteni törvények útmutatására.

A liberalizmus politikai égisze alatt bekövetkezett társadalmi átstrukturálódás, amely egyes rétegek gyors felemelkedését, mások lesüllyedését és tömeges pauperizációt okozott, a konzervativizmus szerint – okkal gondolták így – robbanékony állapothoz vezetett. A romantika eszméitől megihletett konzervativizmus ezért, a liberális állam segédletével folyó verseny ellen fellépve, a kialakuló kapitalista társadalmi hierarchiát nem fogadta el; korporativizmust hirdetett, a középkori rendi társadalmak – valóságos és elképzelt – bensőségességét kívánta az új körülmények között megteremteni. Ugyanakkor a liberálisokhoz hasonlóan a konzervatívok számára is fontos érték a magántulajdon szentsége, de ők – érthetően – elsősorban nem a kistulajdonosok polgári függetlenségét, hanem a feudális nagybirtok sérthetetlenségét védelmezték.

A konzervativizmus ugyanis, ismét csak a liberalizmussal szöges ellentétben, vallásos és nemzeti alapon áll. A racionálisan okoskodó világpolgár eszményével szemben a konzervativizmus, nemzeti érdekképviseletre törekedve, a keresztény hitelvek politikai hasznosítására tesz eredményes kísérletet. A törvényhozásban vitatkozó liberális értelmiségi pártokkal és a parlamenten kívül fenyegetően növekvő szocialista tömegpártokkal szemben – a protestáns és a katolikus klérus segédletével kialakulnak a konzervatív alternatívát hordozó tömegmozgalmak és tömegpártok. Ez a mai keresztényszocializmus, kereszténydemokrácia, az ún. sárga szakszervezetek és szövetkezeti mozgalmak kezdete, ez az Action Francaise, a német völkisch mozgalom stb. politikai eredete. Ezekből a foglalkozási és szakmai szervezetekből, érdekképviseletekből, karitatív egyesületekből stb. nőttek ki a keresztény-konzervatív pártok.

A nacionalizmus

A nemzettudat kialakulásával együtt jelent meg a nemzeti mozgalom, a nemzet védelmét és felemelését megcélzó ideológia és politikai irányzat. Ezt nacionalizmusnak nevezik, mely - ellentétben a ma szokásos szóhasználattal – nem volt okvetlenül ellenséges más nemzetekkel szemben. Sőt, abszolutista és rendies berendezkedésekkel szemben összefoghattak egymással nacionalista mozgalmak, mint pl. a magyar, a német (ausztriai) és az olasz 1848-ban. A nacionalizmus eszméje ugyanis kezdetben összekapcsolódott a jogi egyenlőség és a szabadság felvilágosult eszméjével, a nacionalizmussal szemben pedig a hagyományos rendi társadalmakhoz és abszolutista uralmi formához ragaszkodó erők léptek fel. (A XIX. század második felében ez a kapcsolódás meglazult, illetve megszűnt.)

A nacionalizmust a francia forradalom keltette életre (1789) Európában azzal, hogy az egyéni szabadságjogokat kiterjesztette a franciák közösségére. A királyok, dinasztiák elleni harcához ezzel egy új, csoportösszetartó erőt teremtett meg. A nacionalizmus célja egy nemzetállam létrehozása volt. A nemzetállam a nemzet egészét, vagy nagy részét magában foglaló állam. Megteremtése már a 19. század elejétől alapvető politikai kérdéssé vált.

3_5_30.doc