A világgazdaság az 1920-as és 1930-as években

A gazdaság talpra állítása a „nagy háború” után

A győztes európai nagyhatalmak számára (Nagy-Britannia, Franciaország) a világháború gazdasági szempontból vereséget jelentett. A háború folyamán eladósodtak az Egyesült Államok felé, s a világ pénzügyi központja Londonból New Yorkba helyeződött át. Európa a népességi mutatók és a gazdasági súlya alapján is veszítet jelentőségéből az Egyesült Államokkal és a gyarmatokkal szemben. A háború után gazdasági nehézségekkel kellett szembenézniük a hatalmaknak. A hadigazdálkodásról a normális gazdasági életre való átállás munkanélküliséget okozott, hiányzott a tőke, az állam az inflációt kihasználva (s fedezetlen pénzkibocsátással azt gerjesztve) kezelte eladósodását, beszűkült a piac.

A győztesek a Németországra kirótt jóvátétellel képzelték el gazdaságuk helyreállítását. A törlesztésre a nehéz helyzetben lévő német gazdaság nem volt képes. A franciák – hegemón törekvéseiktől is hajtva a Ruhr – vidék megszállásával próbálták kierőszakolni a német teljesítést (1923). Az akcióban azonban csak lelepleződött gyengeségük, mert a németek passzív ellenállása megakadályozta a szénszállításokat, a francia gazdaság pedig szinte összeomlott a megszállás anyagi terhei alatt.

Az európai gazdaság válsága kedvezőtlen volt az Egyesült Államok számára is, mivel veszélybe került a háború alatt folyósított kölcsöneik visszafizetése. Ezért jóvátételi konferenciát hívtak össze (1924), ahol kidolgozták a Dawes - tervet. Ennek értelmében jelentős kölcsönökkel és tőkékkel támogatták a német gazdaság helyreállítását, hogy a németek képesek legyenek a franciáknak és az angoloknak a háborús jóvátétel megfizetésére, akik így törleszteni tudtak az amerikaiaknak.

Az európai gazdaság az 1920-as évek közepére talpra állt, azonban részesedése a világtermelésből csökkent. Beszűkült a piac, a gazdaság a korábbinál lassúbb fejlődési pályára állt, és virágzása nagymértékben az amerikai tőkén nyugodott.

A gazdaság konszolidációjában a kormányok, az állam jelentős szerepet vállaltak. Ez a háborús gazdasági tapasztalatokkal együtt az uralkodó liberális gazdasági felfogás (az állam maradjon távol a gazdaságtól) módosulását indította el.

A bolsevik Oroszország gazdasága

Oroszországban a bolsevik hatalom ideológiájának megfelelően államosította az ipart és a kereskedelmet, a parasztoktól pedig elvették a saját földjeiken megtermelt terményeket. A polgárháború időszakában (1917) a gazdaság szétzilálódott, a termelés a háború előttieknek a töredékére esett vissza, a piac és a pénz elméletileg és gyakorlatilag is megszűnt. Mindkét tényező a termelés és az eloszlás központi irányítását erősítette. A hatalmat megragadó, majd a polgárháborúban meglévő bolsevikok a korábbiaknál nehezebb feladattal kerültek szembe, amelynek megoldásához sem ideológiájuk, sem korábbi tapasztalataik nem adtak biztos támpontot: békés élet, az új világ megszerzésével.

A piac kizárásán alapuló rendszert hadikommunizmusnak szokás nevezni, bár a kortárs bolsevikok ezt természetesen eszméik gyakorlati megvalósulásának tekintették. A piac megszűnése miatt a helyzet a béke beköszöntével nem javult, hanem romlott: nem volt élelmiszer, sem iparcikk. A bolsevik hatalom jobb életkörülményeket váró emberek éheztek, s rövidesen lázadások és sztrájkok robbantak ki. Különösen fenyegető volt az új rendszer számára az elégedetlenség átterjedése a hadseregre (kronstadti matrózlázadás, 1921).

A hatalom megtartása érdekében Lenin útmutatása alapján gazdasági irányváltásra került sor. Az új gazdaságpolitika, orosz rövidítéssel a NEP korlátozott mértékben visszaállította a piaci viszonyokat és a pénzforgalmat. Leglényegesebb intézkedésként a parasztoknak engedélyezték a kötelező beszolgáltatáson túl a megmaradó terményeik piaci értékesítését. Az érdekeltség részbeni érvényesülése javított az ellátáson, ugyanakkor a párton belül elvi problémákat vetett fel, hiszen a kapitalizmus alapelvének részleges visszaállítását jelentette. A rendszerre jellemző módon „ideológiai vitát” folytattak a kérdésről, melyet Lenin tekintélye és a kényszerhelyzet döntött el, a világforradalom és a béke kérdéséhez hasonlóan.

A Szovjetunió létrejötte után a rendszer kiépülésével a fejlődés két alapvető forrásától zárta el önmagát: a külföldi tőke és technológia beáramlásától, valamint a piaci viszonyok ösztönző hatásától. Így a tervezett óriási ipari fejlődés megvalósításához egyéb forrásokat kellett feltárni: az iparosítás más ágazatok (mezőgazdaság, infrastruktúra, könnyűipar) és az életszínvonal rovására valósult meg. Fokozta a nehézségeket, hogy Oroszország eleve fejletlen gazdasága hatalmas károkat szenvedett a polgárháború alatt. Mivel a célok és eszközök tekintetében szűk volt a bolsevik vezetés mozgástere, felmerült az a kérdés, hogy fel lehet – e építeni az országban a kommunizmust. Végül az iparosítást tűzték ki fő célul, hogy az ideológiának megfelelően biztosítani lehessen a munkásosztály túlsúlyát. Így minden erőforrást a bányászati, nehézipari és az energiatermelő ágazatba fektették.

A gazdasági irányítást a párt által vezetett kormány végezte, és ezen alapvetően a NEP engedményei sem változtattak. Erőteljesen növekedett a központi apparátus a NEP visszavonása után a húszas évek második felében. Ez tette lehetővé az egyes ágazatokból és a lakosságtól történő elvonásokat. A tervutasításoknak nevezett gazdaságirányítás révén épültek a villamos erőművek, a kohók és gépgyárak. A gazdaságnak – a központ által készített – időarányos terveket (ötéves tervek) kellett teljesítenie. Mivel a piac ki volt zárva és a rendszerben nem működtek népképviseleti ellenőrző szervek, a terveket alapvetően a központi akarat szabta meg. Emiatt a valóságtól elrugaszkodó célokat tűztek ki, s az eredmények elmaradását erőszakkal torolták meg. Így a vállalatok papíron igyekeztek teljesíteni a tervet, azonban a valóságban a mennyiség vagy a minőség nem egyezett a számokkal.

Az ipar külterjes fejlesztése a munkaerő létszámának folytonos növekedését igényelte. Ezt csak a parasztság átirányításával lehetett megvalósítani. A munkaerő biztosítását és a kommunista rendszertő idegen, magántulajdonnal

s ezért bizonyos önállósággal rendelkező parasztság felszámolását a kollektivizálással kívánták megoldani. A termelőszövetkezetek (kolhozok) és az állam gazdaságok (szovhozok) mezőgazdasági nagyüzemként működtek, ahol a dolgozókat munkásként foglalkoztatták, vagyis elválasztották őket a tulajdontól (munkaeszközök, állatok stb.) és ezzel együtt az egyéni érdekeltségtől. A mezőgazdasági nagyüzemek tetté lehetővé a munkaerő átirányítását és a jövedelmek elvonását a mezőgazdaságból.

A parasztság azonban nem volt hajlandó önként feladni gazdaságait. Az önkéntesség lenini elvét ezért felváltotta az erőszak. A jómódú, kuláknak minősített parasztság tönkretételével kezdték, akik a teljesíthetetlen beszolgáltatások révén gazdasági bűntettek elkövetőivé váltak. Majd a parasztság többi rétege került sorra; megtörésükre embertelen módszereket alkalmaztak.

Milliók haltak éhen (Ukrajna, 1929-1930), miközben gabonát exportáltak, hogy az ország valutához jusson. Az erőszak és a gazdasági kényszer következtében megvalósult a mezőgazdaság teljes kollektivizálása, a parasztság önállóságának felszámolása, így a kommunisták az alapvető gazdasági és ideológiai célt elérték. A szovjet mezőgazdaság azonban soha nem tudta megfelelően ellátni az országot.

Lenin halála után Sztálin szerezte meg a párt, s ezzel az ország irányítását. Rövid idő alatt minden vetélytársát és lehetséges ellenfelét félreállította, s véres tisztogatásba kezdett. A megfélemlítés összekapcsolódott azzal, hogy mindenáron gazdasági eredményeket akartak elérni: a mostoha körülmények között zajló bánya- és útépítésekre a hiányzó munkáskezeket a politikai foglyok millióinak munkatáborokba (GULAG) hajtásával oldották meg, ahol az embertelen körülmények miatt milliók pusztultak el.

A gazdasági világválság kitörése

A világháborút megnyerő hatalmak közül egyedül a világháborús szállításokból hasznot húzó Egyesült Államok gazdasága fejlődön gyors ütemben, s a korszakban már egyértelműen a világgazdaság központjává és motorjává vált. Az Egyesült Államokban az életszínvonal gyorsan nőtt, ami növelte a fogyasztást, vagyis az eladható áruk mennyiségét. A konjunktúra befektetésekre ösztönzött, ám a piac nem bővült ezzel arányosan. Amikor 1929-ben az összefüggés egyik pillanatról a másikra nyilvánvalóvá vált a New York-i tőzsdén, hirtelen mindenki eladni akart, venni senki, ezért kirobbant a tőzsdekrach.

A tőzsde összeomlása láncreakciót indított el. A vállalatok nem tudták értékesíteni termékeiket, ezért csökkentették, vagy leállították termelésüket, el bocsátották munkásaikat. Ezzel azonban tovább csökkent a vásárlőerő, szűkült a piac, így az üzemek még jobban visszafogták tevékenységüket, mely újabb elbocsátásokhoz vezetett. A válság az iparból indult, de természetesen a gazdaság összetettsége révén (pl. vállalatok hitelei, élelmiszerek és nyersanyagok iránti kereslet visszaesése) kiterjedt a mezőgazdaságra és a hiteléletre is. Kinyílt az „agrárolló”, ami azt jelentette, hogy a mezőgazdasági termékek ára meredekebben zuhant az ipari termékekénél. Összeomlott a bankrendszer, és általános hitelválság tört ki.

Mivel a korszakra a világgazdaság már összekapcsolta a Föld minden régióját, a visszaesés - ha eltérő mértékben is - minden kontinensre kiterjedt. A válság azokat az országokat sújtotta leginkább, akik vagy fejlettségük (Egyesült Államok, Németország), vagy speciális helyzetük révén (pl. Argentína - szarvasmarha) jelentős exportot bonyolítottak le, s nem rendelkeztek gyarmatokkal, melyekre átháríthatták volna a terhek egy részét.

A kormányok a vállalatokhoz hasonlóan kezelték a problémát. Csökkentették az állami költségvetést, leépítették a hivatalnoki kart, megvonták a támogatásokat és vámokkal védték országuk piacait. Ez a módszer azonban - a magántőke reakciójához hasonlóan - tovább rontotta a helyzetet. A korábban eredményes válságkezelés azért nem járt sikerrel, mert nem a régi típusú, időről időre visszatérő ágazati válságokról, hanem az egész világot, s szinte minden gazdasági ágat érintő problémáról volt szó. Így nem működött a korábban jól bevált recept, mivel a túltermelési válságba kerülő területet a korrekció után nem zárkóztatta fel a többi, virágzó ágazat.

A fejlett országokban milliók váltak munkanélkülivé, kerültek az utcára, éheztek. Nemcsak romlottak az életkörülmények, de a leginkább sújtott Németországban százezrek haltak éhen. Mindez békeidőben történt, s a középrétegek biztonságát is megrendítették az események. Ugyanakkor a felsőbb rétegek életszínvonala alig változott. Növelte a feszültséget, hogy milliók éheztek, de a tengerbe szórták az eladhatatlan gabonát, vagy kávéval fűtötték a mozdonyokat. S miközben a tömegek bizalma megrendült a polgári demokráciákban, a nehézségeket mind a szélsőjobb, mind a szélsőbal - demagóg ígéretekkel – térnyerésre használta fel. A kommunista propaganda hatását növelte, hogy a válság kevésbé érintette a Szovjetuniót illetve a világ nem értesült, vagy nem hitte el a szovjet gazdasági nehézségekről és a törvénysértésekről érkező híreket.

A fentiek miatt döntő politikai kérdéssé vált a válság megoldása. Ez a demokratikus keretek megtartásával vagy azok mellőzésével is végbe mehetett. Méreteik és gazdasági erejük folytán a legfontosabbá az Egyesült Államokban és Németországban lejátszódó események váltak.

Nagy jelentőséggel bírt, hogy a világon a legnagyobb gazdasági erőt képviselő Egyesült Államokban a válság leküzdése a demokrácia megvédésével együtt valósult meg.

Miután a szokásos válságkezelés csak mélyítette a gondokat, Keynes angol közgazdász az első világháborús állami beavatkozás tapasztalatai alapján új megoldást vetett fel. Azt javasolta, hogy a szabad verseny elvét feladva ne a beruházások, az állami költségvetés csökkentésével védekezzenek a

válság ellen, mert ezáltal csak romlik a helyzet, hanem éppen ellenkezőleg, a termelés beindításával kísérletezzenek. Állami beavatkozást sürgetett. Véleménye szerint az államnak megrendelőként kell fellépnie. Így bővülne a piac, megindulna a termelés, új munkahelyek létesülnének, mely tovább szélesítené a piacot, megkezdődne a fellendülés.

Keynes szerint az állami beruházásokat olyan területekre kell összpontosítani, melyek termékeikkel nem terhelik a piacot, hanem éppen új beruházásokra teremtenek lehetőséget: ilyenek a közlekedés, a szolgáltatások vagy az energiatermelés.

A New Deal

A válság az Egyesült Államokat is erősen érintette. A jólét helyett hirtelen munkanélküliség, nyomor, sőt éhínség szakadt a tömegekre. A kormánnyal elégedetlen emberek ezért választották meg elnökké az új programot (New Deal = új irány) hirdető, és New York állam kormányzójaként sikereket elérő Rooseveltet (1932).

Roosevelt állami beavatkozást hirdetett, zárolta a bankbetéteket, a dollár árfolyamát elszakította az aranyalaptól, s így tulajdonképpen inflációt gerjesztett, ami olcsóbbá tette az állami beruházásokat. A megnövelt állami lehetőségek birtokában közmunkaprogramot indított el. Közmunkákkal megkezdték az autópályák építését, szabályozták és munkába fogták a Tennessee folyót. A vetésterületüket csökkentő farmereknek az állam fizetett, így a közpénzekből modernizálták gazdaságaikat.

Roosevelt a tisztességes versenyről szóló törvény megalkotásával korlátozta a versengést. Egységes feltételeket teremtett a piac szereplői számára a termelés mennyiségének szabályozásával és a minimálbér megállapításával. A kormány a társadalombiztosítás bevezetésével egyszerre javított a munkavállalók helyzetén és szélesítette a belső piacot.

Roosevelt a reformjai mellé kívánta állítani a lakosságot, s ehhez felhasználta a technika és a politikai nyilvánosság eszközeit. A rádióban az ún.,”kandalló előtti beszélgetések”, során közvetlenül szólt az emberekhez, ismertette érveit, érzelmileg közel került a választókhoz.

Roosevelt nem tudta teljes mértékben megvalósítani elképzeléseit, mert rendelkezései egy részét az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította. Azonban a New Deal intézkedései nyomán enyhült a válság. (Igazi fellendülést majd csak az európai háború keltette piac hoz.) A New Deal sikere alátámasztotta azt a meggyőződést, hogy a gazdasági problémák keltett társadalmi feszültségek feloldása miatt szükség van állami beavatkozásra a gazdaságban. Bebizonyosodott, hogy ennek nyomán létrejöhet a jóléti állam. Fontos, hogy az állami beavatkozást a világ legerősebb gazdaságában a demokrácia fenntartása mellett sikerült megvalósítani.

A világgazdasági válság erősen éreztette hatását a német gazdaságban (50%-os munkanélküliség), a kommunista és a nemzeti szocialista szavazók tábora ennek hatására megerősödött (SA és a kommunista csoportok sorozatos fegyveres összecsapásai).

1933-ban Hitler lett Németország kancellárja, majd Hindenburg halála után (1934) megszüntette az elnöki tisztséget, és magát Führerré (birodalmi vezér) nyilvánította.

Megkezdődött a totális fasiszta állam kiépítése (végrehajtó hatalom teljesen bekebelezi a törvényhozó hatalmat, összes politikai pártot és szervezetet feloszlatják, terror: koncentrációs táborok létrehozása, Hitler a vezérelv alapján kormányoz a tömegmanipuláció eszközeivel: demagóg beszédek, nagyszabású ünnepségek).