Termelési technikák, technológiák a középkori és kora újkori Európában

A társadalom kétpólusúvá válása

A népvándorlást követően létrejövő új társadalmakban mind a római, mind a barbár közösségek elemeit megtaláljuk; a klasszikus nyugat-európai feudális társadalom e két típus jellemző jegyeit vegyítve alakult ki. A vándorlás, illetve a letelepedést követő államszervezési munkálatok erős irányító hatalmat igényeltek, a fejedelem és kíséretének jogköre ebben az időben még jobban kibővült. A kialakított területi egységek élére kerülő, fejedelmi hatalmat képviselő germán tisztviselők és a meghódított területek római előkelői összeolvadtak, és a kereszténység felvétele után a püspöki korral kiegészülve létrehozták az új uralkodó osztályt, a nemességet. Ez a nemesség fokozatosan az állam vezető erejévé vált és rajta kívül mindenkit függőségbe kényszerített. Így hamarosan az vált az elsődleges kérdéssé, hogy valaki nemes-e avagy sem, felváltva a korábbi paraszt vagy szolga megkülönböztetést.

A hűbériség kialakulása

Már a barbár időkben kölcsönös hűségi fogadalom kötötte össze a kíséret tagjait urukkal. A VIII. századi Karoling-birodalomban kezdett elterjedni, hogy a vazallus birtokot is kapott hűbérbe urától (seniorától), aminek fejében mindenre kiterjedő szolgálatot, segítségnyújtást, személyes hűséget és odaadást ígért. Az ünnepélyes szertartás, ún. hűbéri eskü keretében szentesített kapcsolat másik oldalán ott állt a hűbérúr, aki ugyancsak mindenre kiterjedő pártfogást, védelmet és igazságszolgáltatást fogadott hűbéresének. Az adományozott hűbéri birtok (feudum) kezdetleges és bármikor visszavonható volt, az utolsó Karolingok idejére azonban általában örökletessé vált.

A nemesség és a parasztság elkülönülésének megszilárdulása

A hűbérbirtokhoz való jutás másik lehetséges módja a hadrend változásával függött össze: a király, hogy növelje hadseregének bázisát, saját vagy elkobzott földterületeiből adományozhatott katonai szolgálathoz kötött hűbérbirtokot akár szegény szabadoknak is. Ebben az esetben is előfordulhatott természetesen, hogy a szegény valamely oknál fogva tovább szegényedett, és utóbb fel kellett ajánlania birtokát valaki másnak, ekkor azonban menthetetlenül paraszti sorba süllyedt. Kialakult tehát a középkori társadalom két alapvető osztálya: a nemesség, akiknek egyedüli hivatása a harc; és a parasztság, kiknek egyedüli kötelessége az előbbiek (plusz a papság) eltartása.

Az uradalmak kialakulása

A gazdaságban a kora-feudális korszakot az uradalmak kialakulása és elterjedése jellemezte. E nagy kiterjedésű, általában egybefüggő földterület központjában állt az udvarház, a feudális földesúr és kíséretének lakhelye. Ide folyt be mindaz az adó, mely az uraságot a környező falvak alávetett lakossága részéről, mint szolgáltatás megillette. A földesúr azonban nem csak adóztatta ezeket az embereket, hanem bíráskodhatott, sőt más különböző jogokat is gyakorolhatott velük szemben (ius primae noctis – az első éjszaka joga, Katalónia); a parasztok egész életükre szolgaságra és egy helyben lakásra voltak kényszerítve.

Az uradalmakon a VII-X. században természeti gazdálkodás folyt. Lehanyatlott mind a városi élet, mind a pénzforgalom, a kezdetleges szintű mezőgazdasági termelés az uradalmakra koncentrálódott, ám még ez a hatalmas és sok embert foglalkoztató üzem sem nagyon volt képes többet termelni az önellátásnál. A parasztok pénz hiányában terméssel adóztak uruknak, illetve egy másik csoportjuk, az udvarház körüli műhelyekben robot keretében ingyenmunkára kötelezettek textíliával, bőráruval és egyéb iparcikkekkel. Ezekben a zárt, önellátó rendszerekben megvalósult tehát az ipar és a mezőgazdaság üzemszervezeti egysége, mindent egy helyen állítottak elő. A későbbiekre nézve ez az önellátó, természeti majorgazdaság azért volt jelentős, mert (a kor technikai színvonala mellett is!) olyan munkaeszközökhöz juttatta a parasztokat, melyek egyéb körülmények között elérhetetlenek lettek volna számukra (pl. vízimalmok, szélmalmok használata stb.) A mezőgazdasági és ipari fejlettebb technológiát elsajátító parasztság életszínvonala az uradalom keretein belül mindenképpen nőtt az előző korokéhoz viszonyítva.

A demográfiai robbanás és a telepesek

A jobb ellátottság természetesen a népesség számának alakulására is hatott: becslések szerint a második évezred első háromszáz évében megduplázódott Európa lakossága (1300-ban kb. 73 millió fő). Néhány különösen fejlett területen, például a Frank Birodalom központi és nyugati részein hamarosan a túlnépesedés első jelei kezdtek mutatkozni. A lakott területek határainak kiterjesztése végett a parasztok kezdetben erdőirtással és mocsárlecsapolással próbálkoztak – a flamandok mocsárlecsapolás, vízszintsüllyesztés (gátépítés, szivattyúzás) mesterei voltak –, mikor azonban már az így nyert területek sem voltak elegendőek, a népesség feleslege más vidékekre vonult új életet kezdeni. Ezeket a XII. század elejétől népes rajokban útnak induló vallonokat, flamandokat, németeket nevezzük telepeseknek. Az Elbán innen és a Kárpát-medencében letelepedő 400 000 telepes szívesen látott vendég volt keleten, mert az itteni lakosságénál fejlettebb technikával rendelkeztek. (Innen való pl. a nagy számú német eredete Pomerániában, Sziléziában és Csehországban.) A telepesek szerint sokkal jobb körülmények között éltek és dolgoztak, mint paraszti társaik. Birtokukat szabadon örökíthették, nem kellett robotolniuk, és ha a szerződésben meghatározott adót teljesítették, akár el is költözhettek.

A népességnövekedéssel párhuzamosan zajlott az első „agrárforradalom”, mely alatt a művelés technikájának javulását és az ezzel kapcsolatos változásokat értjük. Az aszimmetrikus nehézeke vagy fordítóeke megjelenésével a korábban megművelhetetlen földeket is fel lehetett törni, illetve a már használatba vetteket jobban megművelni. A mezőgazdasági munkálatok gyorsítását segítette a vetőmag elosztását egyenletesebbé tevő borona is. Az igába fogott állatokon nyakhám helyett szügy-, váll- és homlokhámot kezdtek alkalmazni, így vonóerejük a többszörösére nőtt. A patkó, a nyereg és a kengyel elterjedésével a ló is egyre több területen váltotta fel az ökröt.

A két- és háromnyomásos gazdálkodás

Földművelésre alkalmas területet kezdetben erdőirtással szereztek maguknak, és ezt legelőváltó gazdálkodás keretében művelték meg, azaz egészen a talaj kimerüléséig használták, majd új területet alakítottak ki, a korábbi szántót pedig attól kezdve legeltetésre használták. Ennél fejlettebb és ésszerűbb volt a Dél-Európából elterjedő kétnyomásos gazdálkodás rendszere, mely egyik évben bevetette a földet, a másikban pihentette. Az igazi változást azonban a háromnyomásos művelés általánossá válása hozta el. A vetésterület ekkor három egyenlő részre osztották: az elsőt ősszel gabonával, a másodikat tavasszal kölessel, árpával, zabbal vagy zöldséggel vetették be, míg a harmadikat meghagyták ugarnak. Ezeket a területeket azután évente váltogatták, azonos időt hagyva mindegyik nyomásnak a pihenésre. Az esetenként még trágyázással is javított föld az elvetett mag ötszörösét hozta, a termesztett növények változatossága gazdagította az étrendet és az időjárás viszontagságaival szemben is viszonylagos védelmet nyújtott. A mezőgazdasági forradalom hatására megszűnt az évszázadokkal korábban még természetes éhezés.

A mezőgazdaság és a kézművesipar szétválása

A mezőgazdasági technika tökéletesedése lehetővé tette a parasztok számára, hogy többet termeljenek maguk és földesuruk szükségleténél, és a felesleget a piacon értékesítsék. Ugyancsak a piacok ismételt kialakulásának irányába hatott az is, hogy a megnövekedett élelmiszer-tartalékok tudatában a kézművesek felhagytak a termelői tevékenységgel, és kizárólag iparcikkeket állítottak elő, melyeket azután a parasztok élelmiszerfeleslegére cserélték. Az állandósuló csere előbb-utóbb szükségessé tette a vert pénz újbóli használatba vételét, a piacok mellett tehát megjelent a pénzgazdálkodás is. Azaz az agrárforradalom eredményeinek volt köszönthető végeredményben a mezőgazdaság és a kézművesipar szétválása, az árutermelés kialakulása, és az önellátó természeti gazdálkodás felbomlása is.

Egységes jobbágyság kialakulása

Hogy minél értékeltebbek legyenek a termelésben és minél több terméket állítsanak elő, a földesurak újabb és újabb kiváltságokkal segítették parasztjaik munkáját, minek következtében a XI-XIII. századi Nyugat-Európában megjelent a szabadon költöző, földjét szabadon örökíthető, terménnyel és (egyre inkább) pénzzel adózó egységes paraszti osztály, a jobbágyság. Ez a rabszolgák és a szabad parasztok fokozatos összeolvadásából kialakult réteg földesurától kapott szolgálati jellegű birtokán gazdálkodott, a föld birtokjogaiért cserébe a termény meghatározott hányadát adta urának, némi ajándékkal is kiegészítve; illetve robotmunka keretében ingyenesen megművelte annak földjét. Fokozottabb differenciálódást a jobbágyok soraiban a terményjáradékot egyre inkább felváltó pénzadó okozott, hiszen az értékesítés feltételei nem minden esetben voltak adottak a parasztok számára. (Meg kell jegyezni, hogy a földesurak is ott kívántak pénzt elsősorban, ahol maguk sem akartak az – esetleg kockázatos – értékesítésbe belebonyolódni.) Az elszegényedő, jobbágytelküket elveszítő parasztok, a zsellérek bizonytalan napszámosmunkára kényszerültek, míg a tehetősebbek kezén egyre több, a faluközösség tulajdonából bérelt föld halmozódott fel.

A középkori város, ipar, kereskedelem a XI-XV. században

Nyugat-Európa önellátó gazdálkodása

Láthattuk, hogy a kora-középkor nyugat-európai gazdasága teljes mértékben önellátó volt. A zárt, külső kapcsolatokkal nem rendelkező uradalmi birtokokon a jobbágyok, illetve a kézműves tevékenységre kötelezett iparosok állították elő a mezőgazdasági és ipari termékeket, melyeket azután az udvarházban lévő központban szolgáltattak be, innen irányította a földesúr az újraelosztást. A termelőeszközök fejletlensége miatt nem volt lehetőség felesleg előállítására, így a kínálat (és természetesen a kereslet) hiányában elenyésztek a piacok és a pénzforgalom.

Kelet: áru- és pénzgazdálkodás

Kereskedelemmel, élénk árutermeléssel és pénzhasználattal ebben az időben egyedül keleten találkozhatunk, az itteni városok továbbra is hihetetlen jövedelmekre tettek szert a tranzitkereskedelemből. Az elsősorban muzulmán karavánok és flották az akkor ismert világ egyik végéből a másikba továbbították leginkább luxuscikkekből álló kínálatukat. Foglalkoztak ugyan olyan olcsó tömegárukkal is, mint gabona, bor és gyümölcsök, a legtetemesebb bevételt azonban még mindig az egyes társadalmak vezető rétegeinek fényűzése jelentette. Néhány nagyvárosban sajátos kézműipari ágazatok alakultak ki, „ipari kémkedés” révén megszerzett tudományuk segítségével a bizánciak megismerték a selyem, az arabok pedig a papír előállításának módját.

Nyugat-Európa és a világpiac a XI. században

Európa ebben az időben összesen két termékcsoporttal tudott megjelenni a világpiacon: tömeges kereslete volt a szláv hadifoglyokból lett rabszolgáknak és az északi erdőségekből származó méznek, viasznak, prémnek. A XI. század előtt mást értékesíteni a nyugati gazdaságok nem tudtak, ezzel szemben teljes mértékben rá voltak utalva a keleti fűszerekre, illatszerekre, értékes anyagokra (selyem, muszlin, damaszt stb.). A passzív kereskedelmi mérlegből következett, hogy Európa mindezekért az árukért egyedül arannyal tudott fizetni, Bizánc pedig meg is tett mindent, hogy az arany árfolyamának magasan tartásával néhány évszázad leforgása alatt elszívja a terület aranykészleteit.

A nyugati termelő gazdaság térnyerése

A nyugati mezőgazdasági termelés forradalma azután meghozta a várva-várt élelmiszerfelesleget. Ezekkel a tartalékokkal már nemcsak a nemességet és a papságot lehetett ellátni, hanem az agrártermeléssel végleg felhagyó kézműveseket is. A parasztok és az iparosok egymás termékei iránt jelentkező kereslete új lendületet adott a piacok felélénkülésének, az egyre bővülő áruforgalmat pedig a pénz újbóli általánossá válása követte. Az új piacok kialakulásakor mind a kereskedők, mind a kézművesek olyan földrajzi helyekre igyekeztek, melyek kedvező természeti adottságai elősegíthették a termékek minél szélesebb körben történő eladását. Ilyenek voltak például a hegyvidék és a síkságok találkozásai, nagyobb utak kereszteződései, folyók torkolata, kikötők stb., de az olyan közigazgatási központok, mint a püspöki székhelyek vagy a királyi-földesúri várak is jó kiindulópontként szolgálhattak.

A városiasodás és a városok kiváltságai

Az 1050 táján hatalmas lendületet vevő városiasodási folyamat (urbanizáció) két évszázad alatt kisebb-nagyobb városok tömegével szórta tele a nyugat-európai vidékeket, a legfejlettebb területeken, mint például Flandriában, Észak-Itáliában, a Rajna vagy a Loire völgyében pedig olykor szabályosan „egymást érték” a városi jellegű települések. A XI. század végén kereskedőik vezetésével számos város lakói ún. kommunákat hoztak létre, melyek célja a püspöki vagy földesúri fennhatóság és ellenőrzés megszüntetése, azaz az önkormányzat elérése volt. A gyakran csak vér árán kivívott kedvezmények azután rögzítették, hogy a város szabad polgárai egy összegben adózhattak uruknak és saját bíráik ítélhetnek felettük. Utóbb a világi és egyházi hatalmak is rájöttek, hogy anyagilag előnyös számukra egy-egy virágzó város szomszédsága, így hamarosan maguk is újabb és újabb településeket alapítottak, melyeket már eleve felruháztak mindazon kiváltságokkal, amikért elődeik megküzdöttek. Néhány város elérte azt is, hogy egyedül a királynak adózott, ezek olyan további kedvezményekben is részesültek, mint a vásártartás, vámmentesség és árumegállító-jog.

A városi polgárság önigazgatása

A feudális és hűbéri kötöttségektől egyaránt mentes polgárság bizonyos értelemben még a nemességnél is szabadabb volt: nemhogy szolgálnia nem kellett, de háborúznia sem; szabadon költözhetett, házasodhatott és rendelkezhetett tulajdonával. A város megalapított határain belül a polgárok jogi intézményei voltak illetékesek, s ezek a saját maguk által alkotott törvények értelmében jártak el. A közösség érdekeit szolgáló építkezések (városfal, templomok, hidak, városháza stb.) finanszírozása progresszív adórendszert vezettek be, azaz mindenki vagyonának megfelelő mértékben volt köteles hozzájárulni a költségekhez, ellentétben a földesúri adókkal, melyeket még mindig háztartásonként, egyenlő mértékben szedtek.

Patrícius és plebejus szembenállása városokban

A város vezetését választott tanácsosok, más néven esküdtek végezték, közülük került ki a település legfontosabb elöljárója, a polgármester. Ők együttesen határoztak a város törvényeiről és legfontosabb ügyeiről, a polgárjoggal rendelkező lakosok népgyűlése ezeket a határozatokat a legtöbb esetben már csak jóvá tudta hagyni, döntési jogköre nem igazán volt. Az esküdtek természetesen abból a legelőkelőbb, leggazdagabb rétegekből kerültek ki, melyet összefoglalóan patríciusoknak nevezünk. Ez a szűk körű kereskedő és telektulajdonos csoport gyakran nemesi származással is büszkélkedhetett, és teljes egészében kezében tartotta a város irányítását. Polgárjoggal azok rendelkeztek, akiknek volt saját ingatlanuk, ők általában kézművesek, iparosok soraiból kerültek ki. A polgárjoggal, tehát házzal nem rendelkező plebejusok tömegét az iparoslegények és a gazdagabb polgárok földjeit megművelő napszámosok alkották. (Ide tartoztak azok a parasztok is, akik földesuruk elől elszökve egy év és egy napot eltöltöttek a városban, ezáltal elnyerték szabadságukat.) A közügyekből való kirekesztettség miatt a polgárok széles rétegei gyakran fordultak a patríciusok ellen, ám arra is volt példa, hogy a plebejusok elégedetlenségi mozgalmai következtében egy táborba szorultak azokkal.

A városi élet

Építészeti szempontból a városok már távolról sem mutatnak ennyire tetszetős képet. A fából vagy kőből készült városfalakon belül szűk, szemetes utcákat találunk, az összezsúfolódott házak között rendkívül gyorsan terjedt a tűzvész, s gyakoriak voltak a különféle járványok. Az idővel a falakon kívülre kerülő épületekből jöttek létre az ún. alsóvárosok, itt elsősorban az iparosok laktak, rendszerint szakmánként népesítve be egy-egy utcát.

A városok népszerűsége ennek ellenére évről-évre nőtt, a XIII. század végére a legnépesebb településnek, Milánónak már kétszázezer lakosa volt. Százezer felett colt Velence, Genova és Firenze, illetve megközelítette ezt a számot Párizs is. Húszezer körüli volt a népessége Londonnak, Kölnnek és az észak-spanyol városoknak. A számokból jól látható, hogy a leginkább városiasodott vidék Észak- és Közép-Itália volt, itt a települések a környező falvak magukhoz csatolásával szabályos városállamokká, városi köztársaságokká alakultak.

Falvak

A német keleti terjeszkedés hatására az Elbától keletre német falvak ezrei létesültek.

• a német nagyurak locatorokat (vállalkozó telepítési ügynök) bíztak meg a megfelelő hely kialakításával
• egyenlő nagyságú telkek (frank jobbágytelek: 24 hektár; flamand jobbágytelek: 16,8 hektár)
• telepítés meghirdetése, toborzás (szintén a locator)
• a locator soltészi (falubíró) hivatalt kapott
• a flamand és a német telepesek kiváltságai közel azonosak – „flamand jog” általánossá vált

Viszonylag egységes jobbágyság jött létre. Mindannyian rendelkeztek a szabad költözködés jogával, s telküket örökjogon használhatták. Azonban továbbra is alá voltak vetve a földesúri jogszolgáltatásnak, nem rendelkeztek politikai, rendi jogokkal, sőt, az elmaradottabb vidékeken helyzetük egyáltalán nem javult: továbbra is teljesen ki voltak szolgáltatva a földesúrnak

Céhek

A céhszervezetek előnyei és hátrányai

A városi kistermelők, iparosok 1100 körül kezdtek érdekeik védelmére céhekbe tömörülni. A céheknek csak önálló műhellyel rendelkező mester lehetett a tagja, a szervezet élén a céhmester állt. Ez a XII-XIII. századra általánossá váló intézmény az egy városban működő, azonos szakmát űző iparosokat foglalta össze. Alapításakor a társulás tagjai megfogalmaztak egy szabálykönyvet, melyet az adott város hatósága jogszabálynak fogadott el, és az ellene vétőket komolyan megbüntette. A szabályzat célja elsősorban az volt, hogy védje a város teljes jogú kisiparosait az idegenek és kívülállók, az ún. kontárok versenyétől. A belső verseny kialakulását is igyekeztek azonban megakadályozni; a céhek egyenlő lehetőségeinek védelmében szigorúan szabályozták az alkalmazható inasok (ipari tanulók) és legények (a szakmát kitanult, önálló műhellyel nem rendelkező iparosok) számát, a munkanapok hosszát, a szerszámok mennyiségét, a minőséget és az árakat. A minőségre vonatkozó előírások a fogyasztók szempontjából hasznosak voltak ugyan, maga a céhes keret, ez a szigorú szabályozás egy bizonyos szint elérése után azonban már nem szolgálta a továbbfejlődés érdekeit. Gyakorlatilag lehetetlenné vált bármiféle technikai újítás bevezetése, a céhek tagjai pedig hovatovább úgy megnehezítették a mesterré válás feltételeit, hogy ezek teljesíthetetlensége újabb ellentéteket élezett ki a város vezető és alsóbb rétegei között.

Céhek felépítése

A céhmesterré válás folyamata hosszadalmas volt, mivel szigorúan korlátozták a céhekhez tartozó mesterek számát, és sok tanulással járt. Szigorúak voltak a kiképzés, az inaskodás, legénykedés, vándorlás, próbaidő szabályai, csak jó hírű mester, kereskedő kerülhetett a céh tagjai közéA gyermeket szülei 10-12 évesen a kiválasztott mesterjelölthöz adták. Az inasjelölt 2-3 hét próbaidőt kapott. A felfogadáshoz keresztlevéllel kellett igazolni a törvényes származást és vallási hovatartozását. A felvételi díj (tandíj) fizetéséhez két kezesre volt szükség,aki biztosította a mestert az inasról, hogy ott marad. Ezután a mester megismertette az inast a rá váró feladatokkal és a céhszabályokkal. A tanoncidő pár évig tartott. Az inas, amíg a mester házában lakott, élelmet és ruhát kapott, de fizetséget nem. Cserébe köteles volt kitanulni a szakmát, emellett ő végezte el a mester háza körüli teendőket.

Vétség esetén az inasok büntetése általában testi fenyítés volt. (Mesterét engedély nélkül nem hagyhatta el. Ha megszökött, de 2-3 napon belül visszatért, inaskodási idejét meghosszabbították vagy bírságot fizetett; ha hosszabb ideig maradt távol, újból felvételi díjat fizettettek vele; ha végleg eltűnt, akkor a kezesek fizettek a mesternek.) Kisebb szabályszegések esetén bírságot kellet fizetnie, ami lehetett pénz vagy viasz – ez utóbbi az oltáron álló gyertyához volt szükséges. A nagyobb vétségekért azonban akár azonnal el is küldhették.

• legénnyé avatás:
  • kérdésekre adott kötött szövegű verses feleletek ® hibákért büntetés (pénz vagy ital)
  • a szertartás végén legénykoszorút/-koronát (zöld ág, virág, vas/ezüst pántok, művirág) tettek fel a fejére
  • lakoma követte, amelyet az avatott fizetett („társpoharat ad”)
• legény
  • szigorú életmód
  • munkaidő: hajnali 3-4 órától késő estig
  • kevés fizetség
  • erkölcsös életvitel
  • tilos a kimaradás, dolgos napon a kocsmázás
  • tilos a káromkodás, a mester sértegetése
• ha a legény vétett a szabályok ellen, bírságot fizetett viaszban vagy pénzben
• nagyobb létszámú céhek legényei önálló legénycéhet is alkottak
  • felügyelte: atyamester + legények közül választott dékán
• legények társasága:a céhen belül külön társaság

   

  • feje az atyamester
    • az új legénnyel ismertette jogait és kiváltságait
    • őrizte a legények ládáját® vándorlegényeknek munkát keresni
    • vándorlegényeket 3 napig ellátni étellel-itallal
  • élén 2 öreglegény áll: egy nős és egy nőtlen
• ha a legény úgy érezte, már kiismerte a szakma szabályait, vándorútra ment
• a vándorlegény más céheknél szerzett tapasztalatokat, akár 2-3 évig is
• a vándorlási idő leteltével kérvényezhette a céhnél, hogy felvegyék a mesterek közé
  • törvényes származásának igazolása
  • bizonyítja a tanulóévek és a vándorlás során végzett munkáját és magatartását
• mesterré válás feltétele egy mestermunka elkészítése, melyet a „mívlátó mesterek” bíráltak el
• mesterremek: megszabták az előkészületeket, a felhasználandó anyagok minőségét, a remek elkészítésének
  • időtartamát és helyét
  • felügyelet: 2 mester (idegen segítség kizárása)
  • kisebb hibák ® bírság
  • nagyobb hibák ® új remek készítésére kötelezték
• ha a mesterremeket elfogadták, a várostól polgárjogot kérvényezett
• a céhnek taksát (belépési díjat) fizetett
• a céh tagjainak 2 alkalommal ebédet adott (mesterasztal)
• így ő lett az ifjú mester
• ifjú mester:a legutoljára felvett mester
  • sok feladat
  • beteg céhtag ágyánál való virrasztás, temetéskor sírásás
  • lakomák alkalmával nem rúghatott be, neki kellett hazakísérni az esetleg részeg mestert
  • a templomban gondoskodik a gyertyagyújtásról és -oltásról
• ha a mester megszegte a céhszabályzatot (pl. a céhtáblát éjszakára magánál tartotta), pénzbírságot fizetett
• a céh élén a céhmester állt
  • 1 évre szóló tisztség
  • a mesterek maguk közül választották ki
  • csak nős ember lehetett
  • a választás ált. több jelölt közül történt a céhgyűlésen a céhnapon
  • eskü a nyitott céhláda előtt, majd lakoma
  • a céh ügyeinek intézéséért felelős
  • évente 4 gyűlés összehívása
  • céhláda őrzése
  • pénztárnoki feladat (kiadások és bevételek feljegyzése)
  • „a törvény őre”
  • a városi tanács felé képviselte a céh érdekeit
  • vitás esetekben a vásárlókkal egyezkedett
  • inasok fogadása/felszabadítása
  • céhbeli mesterek ellenőrzése
• céhláda: a céh okmányait, jelvényeit és vagyonát tartalmazta. 2 kulcsa volt, az egyik a céhmesternél, a másik a kulcsmesternél (ha volt), vagy az ifjú mesternél volt
• az év leteltével a céhmester beszámolt a céh vagyonának alakulásáról
• a céhmestert távollétében az általa az öregmesterek közül kinevezett személy helyettesítette
  • a céh ügyeinek intézésére a mesterek közül különböző feladatokat ellátó tisztviselőket választottak
• céhírnok (notarius): nagyobb létszámú céheknél; mesterek közül választották
  gyűlések jegyzőkönyveit vezette
• dékán (öreglegény): a legények érdekeit képviselt

Céhek jellemzői:

• a feudalizmus meghatározó iparformája
• létrejöttüket a város polgárságának kiváltságai segítették
• az első céhek Flandriában alakultak a XI-XII. sz-ban
• inkább kisebb mennyiségben termeltek, de jó minőségben ® mindenki el tudta adni portékáját
• felléptek a konkurenciát jelentő céhen kívüli mesterekkel szemben (akik olcsóbban termeltek)
  • kimondták, hogy csak céhekhez tartozó mesterek űzhetnek ipari foglalkozást, kereskedelmi tevékenységet, kontárok kitiltása vásárokról és hetipiacokról
• kontár: olyan mester, aki nem tagja egy céhnek
• karitatív feladatok pl.: adományok a céhtagok családjainak megsegítésére
  város védelme
• cél: foglalkozásuk tökéletesítése
• előírták, hogy a legények vándorlegényként külföldön szerezzenek gyakorlatot
• a céhek által évszázadok alatt kialakított szabályrendszerek az alapjai az ipari és kereskedelmi kamarák tevékenységének, a védjegy és a szabadalom védelmének
• hosszú, aprólékos munkafolyamat
• nem fogyasztói társadalom
• 1-1 városban minden szakmának csak 1 céhe colt ® versenykorlátozás
• szabályzataikat a XIV–XVII. sz-ban általában a város tanácsa vagy a helység világi, ill. egyházi földesura hagyta jóvá
• a céhszabályzat megszabja:
  • termékek ára
  • termékek mennyisége és minősége
  • nyersanyag
  • technológia
  • munkafolyamat
  • munkaidő
  • munkabér
  • alkalmazottak száma
  • legényszállás használata
  • felmondás feltétele
  • mesterremek
  • inasfelvétel- és felszabadítás követelményei
  • inas esetleges járandósága pl.: felszabaduláskor egy öltözet ruha
  • tiltotta más mesterek munkájának ócsárlását
  • tiltotta a munkamegosztást
  • a legényavatás, -köszöntés, az érkező vándorlegényhez intézett kérdések-feleletek leírásai
• a királytól kapott szabályzatok száma csak a XVII. sz-tól kezdve gyarapodott, a XVIII. sz-ban egyre általánosabb lett ® minőség- és fogyasztóvédelem előírása
• ismert piacra és részben megrendelésre termel
• a céhek a további fejlődés gátjai
• céhmonopólium: egy adott városhatáron belül csak egy céh
• céhkényszer: az ipar csak céhes keretek között űzhető
• mívlátó mesterek: minőségellenőr szerepét töltötték be, a rossz munka sértette a fogyasztó érdekeit
• a céhek valósították meg elsőként a vevők érdekeit szolgáló, életen át tartó tanulás eszméjét
• legális működését a céhlevél igazolta, amelyet általában az uralkodótól kaptak
• lényeges szerepet töltött be a város védelmében, ugyanis veszély esetén minden céhtagnak meg volt határozva, hogy a városfal melyik pontján kell őrszolgálatot teljesítenie; a bástyák az ő költségükön épültek meg (s persze az őröket is ők fizették)
• minden iparágban jelen volt
• céhek legfontosabb tárgyai: a pecsét, a céhlevél, jegyzőkönyv, céhláda, céhkancsó
• amikor a tőkés termelés kialakul, a céhek már képtelenek kielégíteni a tömegtermelés igényét
• Kelet-Közép-Európában és Franciaországban a feudalizmus megmerevedése miatt a céhek továbbra is fennmaradtak ® luxuscikkekre szakosodtak (drága tárgyak nagymennyiségű előállítása kereslet hiányában nem volt kifizetődő)

Céhek Magyarországon

• már a 13. sz-ban voltak
• az ipart a keresztes hadjáratok és az idegen letelepülők lendítették fel
• a magyar céhek német és olasz mintára szerveződtek, megalapítóik is külföldiek (hospesek)
• a húsmívesek az elsők között hoztak létre céheket (élőmarha-eladás, postási feladatok ® postai kiváltság)
• legrégebbi magyar céhlevél: 1307, kassai szűcsök kiváltságait tartalmazza
• megreformálta a céhrendszert:
  • III. Béla – elrendelte a céhek iratainak tárolását
  • Nagy Lajos – 1376: kötelezővé tette és szabályozta a céhrendszert
  • III. Károly
  • Mária Terézia – egységes szabályzatok bevezetése az egész ország területén, különös hangsúlyt fektetve a római katolikus vallás gyakorlására áruk lepecsételése (külföldi árukat a határon, a hazaiakat a gyártó mester és a céh nevével)
  • II. József
  • utoljára I. Ferenc (1804)
• Magyarországon a XVIII-XIX. sz-ban második virágkorukat élték
• 1872-ben számolták fel a céheket ® ipartestületekké alakították őket „Az olyan megállapodásokat, melyek a fogyasztóközönség érdekét biztosító szabadverseny kizárására irányulnak, semmisnek kell tekinteni.”
  • vallás fontos feladata
  • a templomban külön, a céh jelvényével vagy nevével ellátott padban ültek a céh tagjai és családjuk
  • vallásos nevelés fontossága
  • céhmise: az a szentmise, melyeken a céhtagok előírás szerint közösen vettek részt
  • egyházi körmeneten kötelező jelenlét, céhzászló alatt vonultak fel
  • vasárnap és egyházi ünnepeken tilos a munkavégzés és kereskedés
  • a templomban a céheknek külön oltáruk volt
  • a céh feladata gyertyával ellátni és gondozni a céholtárt
  • a céh hatalmi jelvénye
  • egyéb nevei: behívó-, bemondó-, meghívó-, beparancsoló-tábla
  • fémből, fából készült
  • általában a céh címere díszítette
  • a testület vezetője a körbeadásával (táblajáratás) hívta össze (évente min. 4-szer) a céhtagokat gyűlésre
  • gyűlések: negyedéves kántor gyűlések; heti v. havi gyűlések közös ügyek megtárgyalására
  • rendkívüli gyűlés esetén (haláleset, temetés, céhtag különleges ügyének tárgyalása) az egybehívó céhtagnak különdíjat kellett fizetnie
  • a behívó táblát a céhmester indította el, és az ifjú mester hordta körbe, vagy a mesterek maguk, meghatározott sorrendben (táblás szomszéd) adták körbe
  • az üzenetet még aznap mindenkinek meg kellett kapnia
  • az üzenet a táblán levő kis szekrényben volt elhelyezve
  • a céh iratainak hitelesítése
  • kör alakú, figurális rajzzal
  • ált. a céh védőszentje
  • céhenként különböző, a céhládában őrizték
  • a céhtagok összetartozásának jelképe
  • összefüggésben áll a céh városvédő szerepével
  • ez alatt gyülekeztek az ellenség támadásakor
  • békeidőben a céhházat díszítette
  • többféle alakú
  • a céh összejövetelén és legénnyé avatáskor használatos díszes ivóedény
  • üveg, kerámia vagy fém

Céhek mindennapjai

Céhtábla

Céhpecsét

Céhzászló

Céhedény

A korai manufaktúrák

A korszak végére, a XIV. századra az iparilag legfejlettebb flandriai városokban kialakult egy kezdetleges nagyipar, az ún. manufaktúra, a későbbi kapitalista termelés első csírája. Bár a gyapjú készítésének minden művelete itt is az egyes mesterek saját műhelyeiben történt, azok saját szerszámaival és segédeivel; a különbség az volt, hogy ezek a termelők már nem maguk jelentek meg a piacon, hanem azok a vállalkozók vásárolták fel készáruikat, akiktől korábban a megrendelést és a nyersanyagokat kapták. (Az is előfordulhatott, hogy egy városban több száz, vagy akár több ezer iparos is dolgozott ugyanannak a nagy, mozgatható tőkével rendelkező vállalkozónak a keze alá.)

A textilipar fellendülése

A textilipar fellendülése egyébként még a XI. század végén bekövetkezett a kallómalom és a lábítós szövőszék feltalálása nyomán. A legfinomabb, legdrágább szöveteket, színes posztókat Flandria legnagyobb városaiban; Gentben, Brugesben, Ypernben állították elő, Angliából származó gyapjúból. (Két évszázaddal később Anglia is elkezdte feldolgozni saját gyapjúját, innentől kezdve a szigetország nem nyersanyagforrást, hanem komoly vetélytársat jelentett a flamandok számára.) A Bizánctól ellesett selyemszövési technika alapozta meg a lombardiai városok damaszt-, atlasz-, brokát- és bársonyiparát. A dél-németországi városokban a bányászat és a fémfeldolgozás volt kiemelkedő.

Az új találmányok a XIII. században kezdtek terjedni. Ezek főleg az addig kihasználatlan energiaforrásokat hasznosították (vízkerék, pedál és forgattyú összekapcsolása, szélkerék); a szövőipari találmányok (rokka, szövőszék) pedig már a későbbi gépesítés irányába mutattak.

Változások a világkereskedelemben

Az iparban bekövetkezett változások hatására Európa nyugati része ismét aktív módon tudott bekapcsolódni a távolsági kereskedelembe; oly sok évszázad eltelte után ismét volt kínálata. A Római Birodalom lehanyatlásakor végcéljukat keletre áthelyeződő kereskedelmi útvonalak megint az európai kontinensen végződtek. Az ide érkező áruk legnagyobb részét továbbra is a luxuscikkek (fűszerek, elefántcsont stb.) adták, azonban most már bőven volt mit kínálni cserébe. Kelendő termék volt a hering, gabona, bor, méz, viasz, gyapjú, posztó, épületfa és prém.

A fontosabb kereskedelmi útvonalak

Legnagyobb jelentősége az Európát a Távol-Kelettel összekötő ún. levantei kereskedelemnek volt. Az áruforgalmat lebonyolító itáliai hajók a Földközi-tengeren szállították a Konstantinápolyból és Alexandriából az uralkodó osztály fényűzését szolgáló cikkeket; Velence, Genova és Pisa voltak a legfontosabb kikötőhelyek. Innen szárazföldi úton kerültek tovább az áruk az Alpokon túli flandriai városokba, ahol az északi- és balti-tenger felől érkező, második legfontosabb távolsági kereskedelmi útvonal végződött. Míg a levantei kereskedelem az Adriai-tenger partjain fekvő, a tranzit pedig a lombardiai városokat gazdagította, az északi útvonal a XII. századtól az észak-német városok monopóliuma lett. A Velencében is saját kereskedelmi lerakattal rendelkező ún. Hanza városok szövetségét Lübeck és Hamburg kereskedői hozták létre 1611-ben, később természetesen még számos város csatlakozott a szövetséghez.

A kereskedők szakmai szövetségei

A kereskedőknek is voltak szakmai szövetségeseik, ezek az ún. gildék ugyanolyan alapszabályokkal rendelkeztek, mint a céhek. Saját szokásaik szerint élő szabad emberek voltak, akik telepeiket is rendszerint a városfalakon kívül hozták létre.

A vásárok

A távolsági kereskedelem mellett nagy jelentőségre tettek szert a vásárok is, ezeken elsősorban a szomszédos régiók fontosabb termékei cseréltek gazdát. A XII-XIII. század legnagyobb vásárait a franciaországi Champagne grófságban tartották, itt a gyapjú, posztó, lenszövet és bőr mellett a keleti luxuscikkek is megjelentek.

A pénzgazdálkodás újjászületése

A kereskedelem ilyen mértékű fellendülése természetesen szükségessé tette a vert pénz ismételt bevezetését. Az első nagyméretű ezüstpénzt, a garast 1192-ben bocsátották ki Velencében, míg a firenzei aranyforintokat 1252-ben kezdték verni. A következő évszázadban a nagykereskedelem és az államkincstárak már csak aranypénzben számoltak, az észak-itáliai lombard városokban megjelentek az első nagyszabású pénzügyleteket lebonyolító bankok. Igaz ugyan, hogy az egyház tiltott minden jellegű uzsorakölcsönt, sokszor azonban maguknak a pápáknak sem volt más választásuk, mint hogy ezekhez a kereskedőházakhoz forduljanak.

A gazdasági fejlődés társadalmi hatásai

Mindezek a változások a továbbra is falun élő parasztok életkörülményeire is jelentős hatással voltak. A szolgaság megritkult, a szolgai jellegű terhek nagy részét eltörölték, a robot évi 1-2 napra csökkent le. A földesúr saját kezelésű birtokát egyre inkább bérmunkásokkal műveltette meg, az uralma alá tartozó települések önkormányzatát pedig esetenként bővítette. (Más volt a helyzet Kelet-Európában, ahol nagyjából a vizsgált időszak végén kezdődött el az ellentétes folyamat, a feudalizmus megmerevedése.)

Európa a kora újkorban

Az előző század gazdasági és demográfiai stagnálása után a XV. században egy új típusú fejlődés kezdődött meg Nyugat-Európában. A szilárd központi irányítás alatt álló nagy, egységes államok megteremtették a kereteket az ipar és a mezőgazdaság további fejlődéséhez, ami népességnövekedéshez vezetett. A piacra vihető árucikkek száma nőtt, ezáltal fellendült a távolsági kereskedelem, melynek központja továbbra is az északi és déli területek találkozásánál fekvő Flandria volt.

A XV-XVI. század a felfedezőutak jóvoltából az „Ó”- és „Újvilág” közötti kapcsolat megteremtésének a százada volt. Ez a rendszeres kapcsolat mindkét „világot” gyökeresen átformálta. A rendszeres felfedezőutaknak számos oka volt. Egyrészt a reconquista („visszahódítás”; a középkorban az arabok által elfoglalt spanyol területek visszaszerzéséért folyó küzdelem a VIII. században. Az arab hódítás után azonnal elkezdődött, de az igazi lendületet a XI. században, a mórok egységének megbomlásakor kapott. 1492-ben Granada visszafoglalásával zárult) folytatása, másrészt a kereszténység terjesztése is hozzájárult.

A balti-tengeri kereskedelem továbbra is jól működött, 1453-ban azonban a törökök elfoglalták Konstantinápolyt. Az évszázadokon át arab fennhatóság alatt álló levantei kereskedelem útvonalai török ellenőrzés alá kerültek. A szultánok nem zárták el ugyan az útvonalakat, hiszen a vámok fontos bevételi forrást jelentettek, kedvező szerződést azonban csak Velencének sikerült kötnie a török uralkodókkal. A Földközi-tenger és az Atlanti-óceán partján fekvő, egyre gazdagodó hatalmak persze nem nyugodtak bele Velence monopolhelyzetébe, s a XV. század második felétől keresni kezdték a távol-keleti kincsek felé vezető esetleges új útvonalakat.

Mivel a Szentföld és Egyiptom is török kézre került, a nyugat-európai országok célja ennek a visszafoglalása volt.

A nyugat-európai országok egyre bővülő gazdasága folyamatosan igényelte a pénzt és a nemesfémez, de az európai bányák már kimerülőfélben voltak. A Keletről remélt fűszerek, luxuscikkek és nemesfém indították meg az ún. felfedezéseket, amelynek politikai, gazdasági és társadalmi hatása megteremtette Nyugat-Európában a lehetőséget az átváltásra a feudalizmusból a kapitalizmusba, keleten pedig a kialakuló kontinentális munkamegosztás kapcsán megszilárdította a második jobbágyság intézményét.

A felfedezéseknek voltak anyagi, technikai, világképi és politikai feltételei, amelyeknek meg kellett felelni. A 15. században még a geocentrikus világkép (a világ középpontja a Föld) volt az elfogadott. A Földet lapos korongként képzelték el. Úgy gondolták, hogy valahol létezik „János pap országa”, ami egy utópikus világ, ezért meg akarták tanulni. Ebben az időszakban sok olyan esemény történt, amely megváltoztatta a világképet. Kopernikusz volt az első, aki kimondta, hogy a Napot tekinti a világ középpontjának (Heliocentrikus világkép), de ezt természetesen nem hozta nyilvánosságra (kopernikuszi fordulat). A felfedezések kezdetétől már nem „János pap országát”, hanem Eldorádót, „az arany földjét” keresték.

A felfedezések úttörői a portugálok voltak. A felfedezések politikai feltétele, hogy legyen olyan politikai hatalom, aki hajókat biztosít a felfedezőknek, s ebben ők az olasz hajózás évszázados tapasztalataira építve tökéletesítették a caravellákat, (mélyjáratú, 200-500 tonnás, többárbocos, összetett vitorlarendszerű, hátsókormányos, magas „tengeralattjáró” hajók). A nagyobb hajós felfedezésekhez szükséges technikai feltétel azonban nem merült ki a hajótípusok fejlődésében. A helyzetmeghatározás pontosításához egységesítették a mértékegységeket, és megtanulták a sebesség mérését. Az araboktól átvett iránytű (asztroládium: a Napot használta fel a tájékozódáshoz) és a part menti hajózás tudománya lehetővé tette, hogy felkutassák Afrika atlanti partjait. A világon elsőként létesítettek tengerésziskolát, ahol itáliai hajósok, csillagászok és földrajztudósok tanították azt az egyre inkább elfogadott ptolemaioszi tételt, miszerint a Föld gömbölyű. Paolo Toscanelli például a királynak készített földgömbjén nyugaton, az Atlanti-óceán túlpartján ábrázolta Indiát.

A portugálok mégis kelet felé, Afrika megkerülésével próbálták elérni Indiát. 1471-ben haladtak át az Egyenlítőn, 1487-ben Bartolomeo Diaz elérte Afrika déli csúcsát, melyet Jóreménység-foknak nevezett el. Végül 1498-ban Vasco da Gama ezen az útvonalon elérte India nyugati partjait, és azonnal megalapította az első kereskedelmi telephelyet. Ezeknek a száma a következő évtizedekben jelentősen megnőtt Délkelet-Ázsia területein. A gyakran rablással vagy a lakosság kiirtásával szerzett javak eladásából származó 7-800%-os haszon Lisszabont az akkori Európa egyik leggazdagabb városává tette. Az Afrikát megkerülő útvonal pedig a Szuezi-csatorna megnyitásáig a legjelentősebb kereskedelmi utak közé tartozott.

A genovai hajós, Kolombusz Kristóf 9 éven keresztül próbálta meggyőzni – sikertelenül a portugál királyt, hogy felszereljen számára egy expedíciós flottát annak bizonyítására, hogy a Föld gömbölyű. A spanyol uralkodópár, Ferdinánd és Izabella azonban, akik féltékenyen figyelték évek óta a portugálok térnyerését, Granada visszafoglalásának évében, 1492-ben megadták a szükséges támogatást, hogy augusztus 3-án Kolombusz 3 kis vitorlással útnak indulhasson. A korabeli földrajztudósok jócskán alábecsülték az Európa-„India” távolságot, s – mint útinaplójából is kiderül – már maga Kolombusz is kételkedni kezdett vállalkozása sikerében, mikor október 12-én végre elérte a mai Bahamákhoz tartozó Guanahani-szigetet. Kuba, Haiti és Dominika felfedezése után visszatért Európába, ahol kormányzói, alkirályi, admirálisi kinevezéssel, örökölhető részesedéssel és főleg szűnni nem akaró ünnepléssel fogadták.

Kolombusz második útja már 17 hajóval és 1500 fővel indult, 1493-96 között bejárták Puerto Ricót és Jamaicát. Harmadszorra (1498-1500) Venezuelát, negyedszerre (1502-1504) Panamát fedezte fel, noha abban a hitben halt meg két évvel később, hogy az Indiába vezető utat nyitotta meg. A hatalmas mennyiségű nemesfém, drágakövek, növényi és ásványi anyagok, valamint az olcsó munkaerő ígérete telhetetlenné tette a spanyol királyi udvart, így hamarosan igyekeztek megszabadulni Kolombusztól. A hajós magányosan, kegyvesztetten halt meg, s egyéni teljesítményét csak évszázadok múltán kezdték el értékelni. Az általa felfedezett földrészen egy folyót, egy várost és egy országot neveztek el róla, maga a földrész azonban első kutatója és leírója, a firenzei Amerigo Vespucci keresztneve után kapta elnevezését.

Kolumbusz felfedezése arra késztette a spanyolokat és a portugálokat, hogy egy szerződésben határozzák meg, hogy kié lesznek a felfedezett területek. Döntőbírónak VI. Sándor pápát kérték fel. 1494-ben kötötték meg a tordesillas-i szerződést, amely felosztotta a Földet. Megegyeztek, hogy a felfedezett területek a demarkációs vonaltól (a Zöld-foki szigetektől 370 tengeri mérföldre nyugatra; északról délre húzódott) nyugatra spanyol, keletre portugál „tulajdonban” lesznek.

A felfedezésekkel megkezdődött a gyarmatosítás, ami a reconquista végével feleslegessé vált hidalgók (az alsó- és köznemesség elnevezése Spanyolországban) helyzetének a megoldása volt. Az újonnan megszerzett területek, gazdasági és politikai függésben maradtak az anyaországgal. A 16-17. században a felfedezett területeket lerombolták és kifosztották.

Dél-amerikai felfedezőutat indított (1504-ben ő jött rá, hogy ez egy új kontinens) Amerigo Vespucci 1499-1502 között. A Csendes-óceán felfedezője a spanyol Balboa volt 1513-ban, aki így bizonyította, hogy valóban új kontinens felfedezéséről van szó.

A felfedezések utolsó nagy egyénisége a portugál nemesi származású Magellán volt, akit még gyermekkorában, Kolombusz utazásai kapcsán kezdett foglalkoztatni a Föld megkerülésének gondolata. Királyi meghatalmazáshoz azonban ő sem jutott hazájában, így 1519 augusztusában spanyol felségjelzés alatt indult útnak. 1522 szeptemberében az eredeti 5 hajó 256 fős személyzetéből mindössze 18 ember tért vissza, egyetlen hajón. Maga Magellán is életét vesztette az út során, a csendes-óceáni szigetek egyikén kapott halálos sebet egy bennszülöttől. A gyötrelmes út részleteit Antonio Pigafetta szemtanú naplójából ismerhetjük meg: leírja számos matrózlázadás leverését, a Magellán-szoros (az Atlanti- és a Csendes-óceánt összekötő átjáró) felfedezését és végül a kelet-ázsiai Fűszer-szigetek elérését. (Az egyetlen visszatérő hajó parancsnoka nemesi címet kapott a vállalkozás sikeréért, a címeren egy földgömb díszelgett, rajta a felirat: „Elsőként jártál körül engem”).

Az amerikai földrész, vagy ahogy felfedezése idején nevezték, az „Újvilág” benépesítése minden bizonnyal az utolsó jégkorszak ideje alatt történt: a Bering-szoroson át mintegy húszezer évvel ezelőtt érkeztek ide az első emberek és állatok. Az elkövetkező tízezer év során délre vándoroltak, és újabb hétezer év elteltével megkezdődött az állatok domesztikálása és az első növények termesztése. A letelepülő faluközösségek az i.e. II. évezred folyamán ismerték meg a fazekasságot, a következő évezredben pedig megjelentek az első, öntözéses földművelésen alapuló nagyobb vallási központok. A papság vezetése alatt megindult a kereskedelem, valamint a hatalmas templomok és piramisok építése.

Az első magasabb kultúrát az olmék nép hozta létre: művészi szobrok, falfestmények, kerámiák, számos város és rengeteg piramis maradt az utókorra jóvoltából. Épületeik tájolása arra utal, hogy csillagászati megfigyeléseik pontosak és alaposak voltak, emellett rendelkeztek naptárral, tudtak számításokat végezni, és hieroglifák segítségével írni. Az. i.sz. IX. században felbomló birodalom kultúráját a toltékok vették át és olvasztották be saját kultuszaik közé. A négyszáz évvel később felemelkedő aztékok viszont ezt a kultúrát is elsöpörték, és Közép-Amerika többi törzsével együtt fennhatóságuk alá vetették. Birodalmuk a spanyolok megérkezésekor a Mexikói-öböltől Guatemaláig, illetve a Csendes-óceán partjáig terjedt.

Az azték állam élén a félistenként tisztelt király állt, papi és katonai arisztokráciája az olmék és a tolték ismeretanyag elsajátítása után az alávetett népek munkaerejének kihasználásával hatalmas városokat és piramis-templomokat emeltetett. A 300 ezres lakosságú főváros vízellátását égetett agyagból készült csatornákkal oldották meg, a széles utcákat szökőkutak és halastavak díszítették. A jól kiépített utak a birodalom egész területét behálózták, a nagyobb főútvonalakra posta-és futárszolgálatot is szerveztek. Az alattvalók mezőgazdasági termékekkel és nemesfémekkel adóztak a királynak, illetve kötelesek voltak évente bizonyos számú férfit és nőt a főisten oltárához eljuttatni. A rendkívül elterjedt szövés-fonás és textilfestés mellett ötvösmunkákat végeztek, mindezt háziipari keretben: jelentősebb kereskedelemről nem beszélhetünk. Az azték birodalmat Hernando Cortez hódította meg 1519-1521 között, a lerombolt főváros helyén emeltette az amerikai spanyol gyarmatbirodalom fővárosát, Mexikót.

Az azték civilizációval párhuzamosan Guatemala és Honduras területén kifejlődött egy másik közép-amerikai kultúra, a mayák birodalma. E titokzatos nép már az i.e. II. századra elkészítette az általunk használt Gergely-naptárnál pontosabb időszámítást, húszas számrendszerben tudtak számolni és hieroglifák segítségével írni. Érdekes azonban, hogy bár birodalmuk a spanyolok megérkezése előtt csak pár száz évvel bomlott fel, ismereteik mindaddig nem fejlődtek tovább semmit. A nép felett uralkodó papi és születési arisztokrácia ellátását teljes egészében a köznép végezte, a termés egyharmad-egyharmad részét kellett a papságnak ill. a nemességnek beszolgáltatniuk. A mezőgazdasági munkák szünetében a nép a papság parancsára templomokat és piramisokat épített, és évente legszebb szüzeit áldozta a termékenység istenének.

Dél-Amerika fejlettebb civilizációinak másik fontos övezete volt a perui magasföld, melyet az i.sz. XII. század végén inkák foglaltak el. A spanyolok megérkezéséig fokozatosan leigázták a környező népeket, s birodalmuk tetőpontján kiterjedt a kontinens nyugati partvidékére és az Andokra is. A birodalomban, mely hosszában a 4000 km-t is meghaladta, a közigazgatás szigorúan központosított volt.

Az uralkodó osztályt az inka társadalomban a születési és papi arisztokrácia alkotta, az állami tisztviselők mellett viszonylag kivételezett helyzetben voltak még az esetenként akár egymillió főt számláló hadsereg tagjai. A függő helyzetben lévő köznép a mezőgazdaságban, a bányászatban vagy az építkezéseken dolgozott. A munkálatokat központilag szervezték meg, s meghatározták, hogy hol, miből és mennyit kell termelni. Ide kellett beszolgáltatni a felesleget is, amit azután központi raktárakból a szükségleteknek megfelelően ismét elosztottak. Ezt elősegítendő a birodalom egyes területeit mintegy 10000 km hosszú úthálózattal kötötték össze. Mivel a spanyol hódításig az inkáknak nem fejlődött ki írásrendszerük, így sajátságos csomózási rendszerük, az ún. quipuk (különböző hosszúságú és színű zsinórok, valamire vonatkozó számadatok rögzítésére) segítségével vették számba és rögzítették a raktárban lévő készleteket. Matematikai, csillagászati és geometriai stb. ismereteik is csupán a földmérések, út- és csatornaépítések során felmerülő, kezdetleges elemekre korlátozódtak. Az inka birodalom leigázója 1531-1534 között Fransisco Pizzaro volt, aki az általa alapított Limában rendezte be központját.

Láthatjuk tehát, hogy mindhárom dél-amerikai birodalom keleti despotikus, rabszolgatartó jellegű, papi-katonai állam volt. A kereket és a fémszerszámokat egyik területen sem ismerték, meglehetősen kezdetleges földművelési eszközeik ellenére azonban igen magas terméseredményeket produkáltak. Az akkori 1500-as évekhez képest fejlődésük igen csekély, amihez hozzájárult a kultúrák alig húszezer éves története és elszigeteltségük is.

Az egyes területek fejlettségi foka nagyon eltérő: ásóbotos földművelés mellett habarcs és szállítási eszközök nélkül megépített hatalmas épületeket, tökéletesen pontos csillagászati ismeretekkel szemben hiányzó költészetet, filozófiát és racionális ismereteket találunk. Mindezek magyarázata valószínűleg a babonás világnézet, mely megakadályozta a tudományos gondolkodás térhódítását.

Dél-Amerika meghódítása a spanyoloknak különösebb gondot nem okozott, a bennszülött indiánok a fehéreket nemegyszer isteni eredetűnek hitték, és akképpen kezelték. Persze később ellenállást igyekeztek kifejteni, de a spanyol lőfegyverekkel szemben esélyük sem volt. Még nagyobb pusztítást okoztak az európaiak által elterjesztett járványok, melyek többmillió fő halálát okozták. Fizikailag gyöngének bizonyultak az indiánok a nemesfémbányákban végezendő munkára is, a kieső munkaerőt afrikai néger rabszolgák behozatalával igyekeztek pótolni, a rabszolga-kereskedelem az elkövetkező évszázadok legjövedelmezőbb vállalkozásának bizonyult.

Észak-Amerika területei feltáratlanok maradtak. A felfedezések egy szakasza lezárult, bebizonyosodott, hogy a Föld gömbölyű és megnyíltak a határok.

A 16. században nem kellett újabb földeket meghódítani, hanem a felfedezetteket kellett felhasználni.

Az alkirályságok megszervezése és a terület viszonylagos konszolidálása után megindult a gyarmatok kifosztása, pontosabban a nagy tömegű nemesfémek Európába áramlása. 1521-1600 között 16 000 tonna ezüstöt és 200 tonna aranyat szállítottak az Óvilágba. A Brazília területét gyarmatosító Portugáliával (Pedro Álvarez Cabral, 1500) egyetemben Spanyolország gazdaságának sem tett jót a tömegesen beözönlő nemesfém. A könnyen megszerezhető vagyon kényelmessé tette az államokat, a termelési rendszerek mellett a társadalmak felépítése is konzerválódott, hiszen a kincsekhez legkönnyebben hozzájutó előkelők az előjogok fenntartására törekedtek.

Az Újvilágból áttelepített növények azonban igen hasznosnak bizonyultak Európa számára. Már a XVI. század folyamán kezdtek elterjedni különböző importált kultúrnövények, úgymint a kukorica, dohány, burgonya, paprika, paradicsom, napraforgó, ananász, tök, gyapot, bab, kávé, kakaó, kinin, kaucsuk, vanília stb. Az állatok közül a láma „megjelenése” a fontos, mert szőrméje jó textil alapanyag. A szárnyasok között a kondorkeselyű lett jelentős cikk.

A XVI. század végére az első gyarmatosítók, a spanyolok és a portugálok felosztották maguk között a világot: Brazília kivételével Spanyolországé lett egész Dél-Amerika, Portugália viszont Indiában és a Távol-Keleten szerzett területeket. A korabeli Európában, úgy tűnt, nem kell komolyabb vetélytárssal számolni; alig telt el azonban ötven év, és megjelentek az első angolok, franciák, hollandok…

Az arany és az ezüst hatása átmeneti, de azonnali hatású; a már kibányászott és feldolgozott aranyat tömegével hozzák Európába. A spanyolok nem tesznek az arannyal semmit, ezért az nem csereeszközként, hanem kincsként rögzül, elnyelődik a kincstárakban.

Az 1530-1540-es években nyitott nemesfémbányáknak hosszútávú hatása van. Megjelenik az amalgámozás, amivel nagy mennyiségben tudnak jó minőségű ezüstöt előállítani.

A Dél-Amerikában létesített bányákban a nemesfém kibányászása munkaerő igényes. Indiánokat nem dolgoztathattak, ezért Afrikából szállították át a kényszermunkásokat. Nagyszabású rabszolga-kereskedelem indult be, ami más háttértermelési ágak gazdasági felemelkedését eredményezte.

Amikor az ezüst- és aranyszállítmányokat megkezdték áthajózni Európába, az értékük csökkeni kezdett, megindult egy 100 évig tartó infláció. A hosszútávú infláció árforradalomhoz (az árszínvonal ugrásszerű – akár 200-300%-os – emelkedése a XVI-XVII. században) vezetett, amely a teljes gazdaság mellett a társadalom struktúrájának megváltozását eredményezte. Az iparcikkek drágultak, az iparfejlesztő hatás következtében, aki a mezőgazdaságban dolgozott, át akart menni az iparba.

A tőkésgazdaság megszületésének egyik fontos feltétele, hogy ne legyen nagyon erős a nemesség, de legyen kivívott jogokkal rendelkező, mozgóképes jobbágyság.

Anglia a „rózsák háborúja” során kiirtotta a saját nemességét, és volt egy egységes és szabad jobbágysága.

Az angol államilag irányított kalózkodás áldozatává váltak a spanyol aranyat és/vagy ezüstöt szállító hajók, így Angliába került az arany és az ezüst 60%-a, ahol viszont pénz lett belőle, nem kincs. A pénz felhasználásával megindulhatott az árukereskedelem.

A „piacon” a gyapjúra nagy volt a kereslet, ezért átálltak a juhtenyésztésre, amihez azonban legelők kellettek. Ezért kisajátították a jobbágytelkeket, a termőföldeket és juhlegelőket hoztak létre. A jobbágyokat elűzték (enclosure=bekerítés). Ennek következtében Anglia útjai megteltek csavargókkal, koldusokkal. (1558-1603) Erzsébet királynő ezért hozta meg az úgynevezett véres törvényeket, amelyben létrehozatja a dologházakat, ahol a csavargókat kényszermunkára fogták, minimális bérért.

Megjelenik az eredeti vagy kezdeti tőkefelhalmozás (az a folyamat, amelyben a kisárutermelő parasztokat és kézműveseket a termeléshez, létfenntartáshoz szükséges eszközeitől megfosztják. Ezzel párhuzamosan mások kezében felhalmozódik ez a termelőeszköz vagy az annak megvásárlásához szükséges pénzösszeg), a termelés célja most már a profit. A tőkefelhalmozáshoz a legalkalmasabb a textilipar volt, mert mindig van piaca, van munkaerő és termelési tapasztalat hozzá, kevés pénzt kell befektetni az elején, ami viszont hamar megtérül és van hozzá nyersanyag.

Megindult a társadalom átrétegződése. Angliában megjelentek a földbérlők, mint új társadalmi réteg. Kialakultak a tőkés bérmunkás kapcsolatok. A tőkés pénzt visz a piacra, és ott olyan árut vesz, amely a saját értékénél nagyobb értéket tud előállítani. Ez az áru a bérmunkások munkaereje. Ez nem más, mint a feudális állam egyik változása.

Közép-Kelet-Európában fellendül a mezőgazdaság, illetve a majorsági gazdálkodás. Ezáltal a robot mennyisége nő, s kialakul az örökös vagy második jobbágyság (röghöz kötés). Nyugat-Európában egyre inkább megnő az iparcikk-igény, amelyet a céhes keretek már nem tudnak kiegészíteni. Kialakulnak az úgynevezett manufaktúrák, amelyek – a céhektől eltérően – a munkamegosztáson alapulnak, vagyis egy-egy dolgozó egyetlen munkafeladatot lát el. Ezáltal nagyobb mennyiségű árut olcsóbban és gyorsabban tudnak előállítani, vagyis nő a termelékenység. Generált verseny alakul ki, s az árak további csökkenésével a céhek teljesen tönkremennek.

A városi céhszabályzatot meg kellett kerülni. A befektetők a falusi munkaerőt használták fel a termeléshez, így nem kellett eszközt venni, vagy gyárat építeni. Kialakult az ún. Verlag-rendszer (felvásárlási-kiadási rendszer, szórt manufaktúra, Flandriából), amely az ipar egyik szervezeti formája, ahol belső munkamegosztás van, az áru elkészítését fázisokra bontják fel, a gyártáshoz kézi eszközöket használnak.

A céhiparban a minőség, a manufaktúrában a mennyiség volt a fontosabb, bérért dolgoztak, futószalagszerűen.

Anglia élelmiszerből széleskörű behozatalra szorult. Elsősorban Kelet-Közép-Európában volt a fő élelmiszerszállító területe.

Az egész folyamat egy európai méretű és szintű munkamegosztást eredményezett. Ez egy hosszútávú folyamat volt, amely az első polgári forradalmakhoz vezetett.

A gyarmatosítás következtében új kereskedelmi útvonalak jelentek meg, melyeknek legfontosabb városai az Atlanti-óceán partvidékén helyezkedtek el (Lisszabon, Antwerpen). A korábbi kereskedelmi központok közül Levante – elhelyezkedése miatt erősen hanyatlott, a hanzai kereskedelem azonban továbbra is fontos szerephez jutott.

Megindult az interkontinentális (világ)kereskedelem, melynek központja Európa volt. Afrikából rabszolgákat, drágaköveket és elefántcsontot exportáltak iparcikkért és fegyverekért cserébe. A rabszolgákat az amerikai ültetvényekre szállították. Innen nyersanyagot és nemesfémet exportáltak Európába, cserébe késztermékek érkeztek. A Távol-keletről luxuscikkek (selyem, fűszerek, tea) érkeztek aranyért és fegyverekért.

Európából iparcikkeket (főleg fegyvereket) és alkoholt szállítottak Afrikába, onnan pedig a rabszolgák elhurcolása indult meg Amerikába. Amerika és Európa között kétirányú kereskedelem folyt: Az „Újvilágból” importált gyarmati árukért és nemesfémért cserébe európai késztermékeket (legtöbbször szintén fegyvert) és egyéb iparcikkeket kaptak.

Kapitalizmus: gazdasági elrendeződés, mely az ipari forradalmat követően a 19. században fejlődött ki a nyugati társadalmakban. A fogalom Marxtól származik. Lényege, hogy a termelőeszközök magántulajdonban, a tőkésosztály (burzsoázia) birtokában vannak. A munkások (proletariátus) semmivel sem rendelkeznek, csak a munkaerejükkel, és ezt bár szabadon eladhatják a piacon, függnek a tőkésosztálytól, amely kizsákmányolja őket azáltal, hogy kisajátítja a munkájuk által létrehozott értéktöbbletet. nem marxista értelemben: az a gazdasági forma, amelyben a tulajdon legnagyobb része magánkézben van, és az árukat szabadpiaci versenyben értékesítik. Kizsákmányolásról csak monopolhelyzet esetén beszélnek.