Nemzetiségek, romák Magyarországon; a határon túli magyarság a XX. század második felében

Monita, 2008. május 15. - 16:53

Nemzeti és etnikai kisebbség fogalma

Nemzeti kisebbség: egy adott társadalom azon tagjainak csoportja, akik nem a többségi nem-zettel azonosulnak, hanem egy olyan másik nemzettel, amelynek van állama, vagy annak lét-rehozására törekszik.

Etnikai csoport: azok, akik olyan közös kulturális identitástudattal rendelkeznek, amely meg-különbözteti őket a többségtől vagy a társadalom más etnikai csoportjaitól (pl. cigányság).

A nemzetiségek többnyire szétszórtan és kis csoportokban helyezkednek el, ennek következ-tében folyamatosan növekszik azoknak a száma, akiknek még megvan a nemzetiségi kötődé-sük, de a nyelvet egyre kevésbé vagy egyáltalán nem beszélik. Magyarországon jelenleg az alábbi nemzeti és etnikai csoportok élnek: cigány, német, szlovák, horvát, román, szerb, szlo-vén, örmény, görög, bolgár, lengyel, ukrán, ruszin. Ezeknek a kisebbségeknek joguk van az anyanyelvű oktatáshoz, önkormányzathoz, kultúrájuk ápolásához, anyanyelvük használatá-hoz.

A zsidóságot erős kulturális önazonosság-tudattal rendelkező felekezeti hátterű csoportként célszerű meghatározni.

Cigányság jellemzői

Nem csak Magyarországon, de egész Európában a legnagyobb számú kisebbséget a hazánk-ban csaknem egymilliós létszámmal rendelkező cigányság jelenti. Nincs olyan európai ország, ahol ne lehetne fellelni őket, ennek ellenére nem rendelkeznek egy egységes nyelvvel, aho-gyan anyanemzettel sem. Történelmük – mind itthon, mind világszerte – feltáratlan. Egyesek anyaországukat Egyiptomban vélik felfedezni, és állítják hogy már a honfoglalás korában jelen voltak a Kárpát-medencében – ezen elmélet alapján kapták angolszász gypsi elnevezé-süket is: akik „Egyiptom” országából érkeztek. Valószínűbb ugyanakkor indiai származásuk, nyelvészek szerint őshazájuk Észak-India, talán Pandzsab tartomány. Magyarországon először Erdélyben jelentek meg a Hunyadiak idejében, majd a XVI. században erősödött fel beván-dorlásuk. Európa szerte meg nem értett életmódjuk és kultúrájuk miatt sehol nem tudnak beil-leszkedni, és Magyarországon is csak a szocialista rendszer hozott némi enyhülést, mely jog-egyenlőséget hirdetett, és tiltotta a faji megkülönböztetést.

A cigányság demográfiai jellemzői:

korösszetételben fiatalabb a teljes népességnél,
termékenységi mutatóik pozitívabbak,
iskolázottsági szintjük az országos átlag alatt marad,
magas az átlagos gyerekszám.

A magyarországi romák mintegy 8-10%-át teszik ki a beások, akik egy régies román nyelv-változatot beszélnek, 20%-át pedig az ún. oláh cigányok, akik a romani (cigány nyelv) vala-melyik dialektusát beszélik. A cigányok mintegy 70%-a magyar anyanyelvű (romungro). Ma-gyarországon azonban az emberek többsége a bőr színe, az életmód, a lakóhely, a beszédmód alapján dönti el valakiről, hogy cigány-e – annak ellenére, hogy ezek a „cigányok” sokszor magyar anyanyelvűek, s önmagukat nem feltétlenül tartják cigánynak. A népszámlálásokon viszont mindenki maga dönt arról, hogy mit válaszol a „mi az Ön nemzetisége?”, illetve a „mi az Ön anyanyelve?” kérdésre – a válaszokat a kérdőíveket kitöltő kérdezőbiztos nem vonhatja kétségbe. Mivel a „cigány” szóhoz nagyon sok negatív jelentés, értékelés, hangulat kapcsoló-dik a magyar nyelvben, sok, a környezete által cigánynak tartott ember – különösen, ha ma-gyar anyanyelvű – nem sorolja magát a „cigány nemzetiséghez”.

A kommunista korszakban a politikai vezetés tagadta, hogy a cigányság nemzetiség lenne, s legfőbb céljának a beolvasztást, az asszimilációt, a radikális életmódváltás kikényszerítését tekintette. A romák életmódváltását azonban nem csak a hatalom erőltette, hanem a társadal-mi változások is: a hagyományos cigány mesterségek (kovácskodás, teknővájás, vályogvetés, muzsikálás) visszaszorulása vagy megszűnése miatt a cigányok többsége az iparban, főleg a nehéziparban helyezkedett el, betanított- és segédmunkásként. 1971-ben a cigány férfiak fog-lalkoztatottságának aránya megegyezett az összes férfi foglalkoztatottsági arányaival.

A hetvenes-nyolcvanas években az elkülönült „cigánytelepek” jelentős része megszűnt. A cigányság életszínvonala javult, bár még mindig jelentősen elmaradt a többségi társadalom életkörülményeitől. A változások azonban növelték a romákat sújtó előítéletességet. Korábban a cigányok szinte a társadalmon kívül éltek, most viszont nap mint nap találkozni kellett velük a munkahelyeken, a hivatalokban és az iskolákban, ahol a többségi lakosság „vetélytársaivá” váltak az állások, lakások, juttatások elosztásánál. Miközben a politika „előírta” a cigányok-nak, hogy illeszkedjenek be, dolgozzanak, építsenek maguknak „rendes” házat, egyáltalán szűnjenek meg cigányok lenni, a romák nap mint nap tapasztalhatták, hogy környezetük to-vábbra is cigányként tartja számon őket, s cseppet sem könnyíti meg számukra a beilleszke-dést.

1964-ben párthatározat született arról, hogy a cigánytelepeket fel kell számolni. Átfogó lakás-építési program kezdődött, illetve kedvezményes, kamatmentes hiteleket folyósítottak a házat vásárló romák számára. Az így felépített lakások többsége azonban ún. „Cs”-lakás volt (csök-kent komfortfokozatú), azaz a hatóságok és az építők úgy vélték, hogy „a cigányoknak ez is elég lesz”. Ezeket a lakásokat egy csoportba, egy utcába, többnyire a település szélén, félreeső területen húzták fel.

Magyarok kisebbségi sorban Romániában, a Felvidéken, Kárpátalján, Délvidéken

Az 1945 utáni évek ismét átrendeződést hoztak Magyarország és a környező országok nemze-tiségi viszonyaiban. Az újra elcsatolt területekről 1949-ig összesen 376 ezer magyar költözött, illetve menekült át Magyarországra. A potsdami megállapodás alapján elrendelték a magyar-országi németek kitelepítését. A SZEB 450 ezer „sváb” kitelepítését írta elő, noha Magyaror-szágon nem élt ennyi német. Végül mintegy 170 ezer németet költöztettek ki az országból, többnyire Németország nyugati megszállási övezeteibe. A kitelepítés nagyhatalmi döntés volt, de támogatta a közvélemény és a politikusok jelentős része is.

Csehszlovákiából a nemzetközi egyezmények nem írták elő a teljes magyar népesség kitelepí-tését, mint a németek esetében, ezért a csehszlovák kormány kierőszakolta az ún. lakosságcse-re-egyezmény aláírását Magyarországgal. Ennek alapján kb. 100 ezer magyar „települt” át Magyarországra, s mintegy 73 ezer szlovák távozott.

A kitelepítés és a lakosságcsere következtében a magyarországi németek, szlovákok, románok és délszlávok létszáma nagymértékben csökkent, a legtöbb esetben elérte azt a „kritikus tö-meget”, amelyen az asszimiláció, tehát a magyar anyanyelvű többségbe való beolvadás nehe-zen megállítható. Részben ezért, részben a magyar kormány politikájának köszönhetően azok a nemzetiségekkel kapcsolatos társadalmi és politikai feszültségek, amelyek a XIX. században és a XX. század első felében jellemezték a közéltet, gyakorlatilag megszűntek.

A szomszédos országokban élő magyar kisebbséggel kapcsolatos politikát az azonos szövet-ségi rendszerhez való tartozás tudata, illetve az internacionalizmus eszméje határozta meg. A magyar politika a fordulat után lényegében lemondott a határon túli magyarok érdekeinek képviseletéről. Ezek a kérdések csak a nyolcvanas években kerültek ismét a külpolitika for-málóinak érdeklődési körébe.

A szomszédos államokban élő magyarok rövid időszakoktól eltekintve erős asszimilációs nyomás alatt éltek.

Románia

Lényegében felszámolták a II. világháborút követően kialakított, a kisebbségi jogokat tiszte-letben tartó politikát. Bár 1952-ben létrehozták a székelyföldi Magyar Autonóm Tartományt, ez nem jelentette a kisebbségi autonómia elismerését. Éppen ellenkezőleg, jogalapot szolgál-tatott a tartományon kívül élő magyarokkal szembeni asszimilációs fellépésre. 1968-ban a tartományt is felszámolták.

Folyamatosan csökkentették a magyar oktatási intézmények számát;
szűkítették az egyetemi kvótákat;
folyamatos volt a románok betelepítése a magyarlakta területekre.

Ceauşescu-korszak:

„homogenizált program”
„falurombolás”

A drasztikus asszimilációs törekvések elől a nyolcvanas években tízezrével menekültek az erdélyi magyarok Magyarországra és Nyugat-Európába. A magyar nemzetiségűek száma a korszakban 1,6 millió körül mozgott.

Felvidék

A csehszlovák fennhatóság alá került magyarokat megfosztották állampolgárságuktól. Az 1945. május 14. és október 27. között született Beneš dekrétumok (kormányrendeletek) az etnikai tisztogatás szinte valamennyi eszközét bevetették:

egymást követték a deportálási hullámok,
egyoldalú kitelepítések,
a magyarok szülőföldjükről való szisztematikus elüldözése,
kényszerű reszlovakizáció,
csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény.

1949-től lassan normalizálódott a helyzet:

visszatérhettek lakhelyükre a deportált magyarok,
1952-ben kormányhatározat rögzítette a magyarok egyenjogúságát,
1954-ben felülvizsgálták a reszlovakizációt,
az alap- és középfokú oktatási intézmények ismét működhettek.

Ugyanakkor továbbra is érvényesült a politikai nyomásgyakorlás és adminisztratív eszközök alkalmazása. Az 1968-as eseményeket követően a Gustav Husák nevéhez fűződő „normalizációs” kurzus tudatosan napirenden tartotta a nemzetiségi kérdést. Az önálló magyar politikai mozgalmak és pártok az 1989-es bársonyos forradalmat követően jöhettek létre, de a demokratikus átalakulás nem hozta magával automatikusan a többségi nemzet és a kisebbsé-gek ellentéteinek feloldódását. Az itt élő magyarok száma: 1941-ben 761434, 1991-ben 567296.

Kárpátalja

A Szovjetunióhoz került terület nemzetiségi politikája a klasszikus sztálini megoldást követte. A kisebbségeket tízezrével deportálták a kényszermunkatáborokba, és minden harmadik de-portált életét vesztette. A kitelepítettek csak az ötvenes évek közepétől költözhettek vissza lakhelyükre.

A kisebbségek létfeltételeiben csak a Szovjetunió felbomlásának időszakában következhettek be változások. Ekkor alakulhatott meg a kisebbségi érdekvédelmi feladatokat is ellátó Kárpát-aljai Magyar Kulturális Szövetség.

A kárpátaljai magyarok létszáma: 1941-ben 245000, 1989-ben 156000.

Délvidék

Becslések szerint 15-20000 fő esett áldozatul az1942-es újvidéki mészárláson a szerb partizá-nok kollektív megtorlásának. A viszonylag egységes magyarlakta területeket betelepítésekkel próbálták felszabdalni.

Tartós javulás csak a hatvanas években következett be:

1963-ban alkotmányos szinten szabályozták a kisebbségek jogait,
a Vajdasági Autonóm Tartományban biztosították a korlátozott önrendelkezési jogokat.

A nemzetiségek létfeltételeit a délszláv háborúk jelentős mértékben rontották. A Kis-Jugoszláviában élő nemzetiségek közötti ellentétek a kilencvenes évek folyamán véglegesen kiéleződtek.

A térségben élő magyarok száma: 1953-ban 455000, 1991-ben 349500.

Magyar diaszpórák

A Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő magyarság létszáma a világháborút követő évti-zedekben jelentősen megnövekedett. A legtöbben az Amerikai Egyesült Államokban, Kana-dában, az Egyesült Királyságban, Németországban, Svájcban és Franciaországban telepedtek le. Összlétszámuk 1,5-2 millióra becsülhető. A század első feléhez viszonyítva az országot elhagyók között a magasabb képzettségű, fiatalabb korosztályhoz tartozó városiak kerültek többségbe.

Atlasz: 94. o.: Népmozgások (1945-1956), A határon túli magyarság