Magyar-török küzdelmek a XVI-XVII. században

Bevezetés

Hunyadi Mátyás nyugati tervei (német-római császári cím megszerzése) miatt nem akart háborút a törökkel, így 1483-ban öt évre békét kötött velük, amelyet az őt követő magyar királyok ismételten megújítottak. A külpolitikai helyzet megváltozása egybeesett az új szultán, I. Szulejmán (1520-1566) trónra lépésével. Követei a régi feltételekkel érkeztek Budára, ahol azonban fogságba vetették őket. A szultán ezt a békeszerződés felrúgásának tekintette és a támadás megindítása mellett döntött.

A török hódítás kezdete és a mohácsi vész

Ekkorra a magyarság számára kedvezőtlenné váltak az erőviszonyok. A török bevétele a kétszeresére nőtt a gazdag tartományok (Egyiptom) megszerzésével, míg ezzel párhuzamosan Magyarországon a királyi hatalom egyre inkább gyengült. A királyi jövedelmek nem érték el a végvárrendszer fenntartásához szükséges 200 ezer aranyforintot, a külföldi segélyeket gyakran elnyelte az udvar. A várak állapota egyre inkább romlott, nem volt központi felmentő sereg (a Mátyás által szervezett fekete sereget még II. Ulászló oszlattatta fel), mely nélkül még a legnagyobb végvárak sem tudtak tartósan ellenállni.

A pénzhiányon kívül belső ellentétek is nehezítették az ország dolgát. A köznemesek és a főurak között kibékíthetetlenek voltak az ellentétek, míg az 1514-es Dózsa György-féle parasztfelkelés újabb nehezítő tényezőt jelentett.

Szulejmán hadai a megtépázott végvidék felé indultak. A nagyvezír, Piri Mehmed kisebb erőkkel Nándorfehérvárt ostromolta. A szultán Szabács ellen indult, amit az első rohammal bevett, majd elfoglalták Nándorfehérvárt (1521). Az ország a Duna mentén nyitottá vált a törökök számára.

Szulejmán serege 1526-ban megkezdte az átkelést a Száván. A magyar vezetők időben hírt szereztek a közelgő támadásról, ennek ellenére nem történt semmi komolyabb előkészület. A király hadba hívta a nemességet, de csekély számú haderő gyűlt össze. A nagyobb haderővel rendelkező méltóságok nem mozdultak, mert nem merték elhagyni tartományaikat. A király megindult délnek, de már Érden megállt, hogy bevárja a későn érkezőket. Eközben a török erők (mintegy 60 ezer katona) az egyetlen még épen maradt erősséget, Péterváradot is elfoglalták. Tomori Pál (kalocsai érsek, Délvidék főkapitánya, a magyar seregek fővezére) csekély számú, de tapasztalt csapata Tolna térségében egyesült a király mintegy 20 ezer fős - nemesekből, főúri bandériumokból és zsoldosokból álló - hadával. Heves vita alakult ki, hogy vállalják-e a küzdelmet, de végül Tomori kierőszakolta a támadást.

A csatára a Mohácsi síkon került sor (1526. aug. 29.). A győzelem egyetlen reményét a nehézlovasság rohamának sikere jelentette volna. A fergeteges roham összeomlása után azonban a csata két óra alatt elesett. A lovasság egy része megmenekült, de sokan elestek vagy a mocsárba vesztek. A gyalogság zöme eredeti hadrendjében pusztult el. Mindeközben Szapolyai János a Tiszánál 20 ezres sereggel várakozott, Frangepán Kristóf dunántúli hadai ugyancsak nem kerültek bevetésre.

A csatamezőn maradt 7 főpap, 28 főúr, s a fővezér Tomori Pál is. Politikai szempontból a legnagyobb veszteség a király halála volt, aki menekülés közben a megáradt Csele-patakba fulladt. A magyar államgépezet megbénult, egységes cselekvésre, ellenállásra nem került sor.

A győzelem után Szulejmán hadaival lassan elindult észak felé; ellenállással nem találkozott. Bevonult Budára, végigdúlta, kirabolta és felgyújtotta a várost. A vár azonban épen maradt. A török felprédálta Pestet, a Duna-Tisza közét, majd zsákmányokkal, foglyok tízezreivel kivonult az országból, de a Szerémségnél állomásozó erőivel ellenőrizni tudta az országot.

Az ország három részre szakadása

Mohácsot követően a magyar koronáért először Szapolyai János erdélyi vajda jelentkezett (1526 novemberében a Székesfehérvárott megkoronáztatta magát a Szent Koronával). Eközben a Habsburg-hű bárók 1526 decemberében Ferdinándot választották királyukká (aki jelen sem volt a ceremónián). Ferdinánd bátyja, V. Károly támogatásával döntő vereséget mért Szapolyai seregeire. Ezután Ferdinándot koronázták királlyá Fehérvárott 1527 novemberében.

Szapolyai nehéz helyzetében a törököktől remélt és kapott támogatást. Szapolyai 1528-ban török segédhadakkal elfoglalta a Tiszától keletre eső részt, majd 1529-ben Szulejmán megindult Magyarország felé. Ellenállás nélkül haladt észak felé, elfoglalta és János királynak átadta Budát, majd Bécs ellen indult, de Bécset nem tudta bevenni.

A szultán 1532-ben újabb hadjáratot indítottak a törökök ellen, de Szulejmán hadai Jurisics Miklós birtokában lévő kis vár, Kőszeg falai alatt megálltak és több hétig ostromolták a várat. Feltételezhető, hogy a szultán csak húzni akarta az időt, mindenesetre az erőviszonyokat eldöntő csata elmaradt. A kortársak számára világossá vált, hogy a két nagyhatalom nem bír egymással és Magyarország vált a két birodalom ütközőzónájává. A két fél 1533-ban szerződést kötött, amelyben a két uralkodó kölcsönösen elismerte egymás területeit.

1538-ban Ferdinánd és János király békét kötött (váradi béke), amelynek értelmében János halála után az egész ország Ferdinándra száll. 1540-ben meghalt János, de halálos ágyán híveit (Fráter Györgyöt és Török Bálintot) megeskette, hogy szembeszállnak a békével, és fiát, János Zsigmondot juttatják a trónra. Fráter György ezért segítséget kért a törököktől. A szultáni had és Török Bálint seregei szétverték Ferdinánd csapatait. Azonban Szulejmán nem tartotta megnyugtatónak Magyarország helyzetét és csapataival 1541. augusztus 29-én kardcsapás nélkül elfoglalta Budát. Izabellának és a csecsemő János Zsigmondnak adó fejében a Tiszától keletre eső országrészt biztosította.

Török hadjáratok a királyi Magyarország ellen

Erdély önállósodása és Fráter György tárgyalása (az osztrákok bizalmatlanságukban azonban inkább meggyilkoltatták Györgyöt) a Habsburgokkal Szulejmánt 1552-ben bosszúhadjáratra késztette. Ali pasa elfoglalta Veszprémet, Nógrádot, Drégelyt (Szondi György), Szécsényt, Ahmed pedig Temesvárt (Losonczy István egyhónapos csata után a szabad elvonulás ígéretét kapta a törököktől, mégis lekaszabolták őket), majd Szolnokot. Ali pasa a főerőkkel egyesülve Eger ellen indult, ám a „Felvidék kapuját” nem sikerült bevenniük hála Dobó Istvánnak és csapatainak.

Ezután 1566-ban Szulejmán ostrom alá vette a Zrínyi Miklós által védett Szigetvárat. A várat ugyan bevette a török, de az ostrom közben meghalt Szulejmán, s a hadak vezetője, Szelim visszafordult a birodalomba szultánválasztásra. A szembenálló felek belátták, hogy nem képesek kizárólagosan birtokolni Magyarországot, ezért 1568-ban Drinápolyban békét kötöttek. A béke rögzítette a fennálló helyzetet és I. Miksa vállalta hogy évi adót fizet az új szultánnak, II. Szelimnek. Ezzel lezárult a nagy várfoglalások ideje, de állandósultak a portyák és rablások, melyek az ország belső területeit pusztították.

A béke megkötése után az uralkodó hozzálátott az új végvári rendszer kiépítéséhez. Az új várak építésére a magánbirtokosok nem voltak képesek, ezért a jelentősebb véghelyeket a király a saját irányítása alá vonta, és óriási költségen, a kor elvárásainak megfelelően kiépítette. A várak építésében olasz hadmérnökök segédkeztek, akik az új várak ó- és újolasz bástyákkal illetve fülesbástyákkal erősítették meg. A korábbi keskeny és magas falait lebontották, és helyette alacsonyabb s szélesebb ágyúállások felállítására alkalmas védműveket emeltettek

Az új rendszer néhány korszerű, 1000-1500 harcost befogadó nagy erősségből, két tucat közepes várból és számos őrhelyből állt.

A tizenöt éves háború (1591-1606) és a Bocskai-felkelés - Erdély bukása

A drinápolyi béke utáni portyákból fejlődött ki a következő háború. Mindkét hatalom célja az ellenség kimozdítása, a „status quo” felborítása volt. A boszniai pasa többször is rátámadt Sziszek várára, majd harmadjára a horvátországi hadak szétverték a pasa csapatait. Még ebben az évben megérkezett a szultán hadüzenete, amelyet Habsburg Rudolf mély vallásos meggyőződése miatt azonnal elfogadott. A török 1593-ban elfoglalta Sziszeket és Veszprémet, mire válaszul Pálffy Miklós Romhánynál csatát nyert, majd elfoglalta Füleket, Szécsényt, Drégelyt és Nógrádot.

A győzelemnek óriási lélektani hatása volt: a nemzetközi közvéleményt felrázták a diadalok, a pápa évekig utalta a pénzsegélyeket és újra összekovácsolta a törökellenes szövetséget (1594). Báthori Zsigmond is csatlakozott a szövetséghez és Gyurgyevónál Bocskai István hadai jelentős győzelmet arattak a török felet (1595).

1596-ban az új szultán, III. Mehmed vezetésével a törökök ostrom alá vették Eger várát. A vár török kézre került, majd az ezt követő mezőkeresztesi csatában is alulmaradtak a keresztény csapatok.

Az ezt követő időkben a harcok hol egyik, hol másik félnek kedveztek. A keresztény hadak többször is megpróbálták bevenni Budát sikertelenül. 1598-ban III. Mehmed hosszú ostrom után bevette Váradot, majd 1600-ban a dunántúli végvárrendszer egyik fontos pontját, Kanizsát.

A vereségek, a fokozódó nyomor hatására Erdély ki akart szállni a háborúból, ám ezt a Habsburgok nem engedték: amikor azonban elfogatóparancsot adtak ki Bocskai István ellen, csapataival megtámadta a Habsburgokat és 1604-re már Alsó-Ausztriát ostromolta. A törökök Bocskai csapatainak előrenyomulását kihasználva elfoglalták Esztergomot. Ez Bocskait meggondolásra kényszeríttette, s amikor a szultán felkínálta neki a nagyvezíri koronát azt csak mint ajándékot vette át, és nem mint felségjelvényt, ezzel is szabadulva a török befolyásának növekedésétől.

A kimerülés mind a bécsi udvart, mind a felkelőket megegyezésre sarkalta és 1606-ban meg is született a bécsi béke, melyben a Habsburgoknak ismét le kellett mondania Erdélyről. Bocskai közvetítésével a két nagyhatalom is békét kötött egymással (zsitvatoroki béke, 1606 ősze). A béke a fennálló viszonyokat rögzítette, elfogadta a hódoltsági területek magyar adózását.

Ezt követően Erdély és a török viszonya felhőtlen volt, különösebb atrocitásoktól mentes egész 1657-ig. Ugyanis ekkor II. Rákóczi György a Porta engedélye nélkül indította meg csapatait a lengyel trónért. A sikertelen hadjárat után Erdélyre zúdult az Oszmán Birodalom bosszúja. Egymás után estek el az erődítmények, 1660-ban elfoglalták Váradot. A Partiumból vilajetet szerveztek, Kolozsvár végvárrá vált. Az erdélyi trónra a török Apafi Mihályt jutatta, ám a meggyengült fejedelemség nem tudta védelmezni a magyar rendiséget a Habsburgokkal szemben.

Zrínyi Miklós politikai programja, törökellenes harcai

A harminc évig tartó nagy európai háború után (1618-48) a Habsburgok hatalma tovább csökkent a széttagolódott Németországban. Helyette Csehországban és Magyarországon akarták növelni befolyásukat. S mert fő ellenfelük továbbra is Franciaország maradt, arra törekedtek, hogy a törökkel mindenféleképpen fenntartsák a békét.

A végvárakban a hazai vitézek helyett egyre nagyobb számban idegen zsoldos katonákat helyeztek. A XVII. századi magyar írások az emberek reménytelenségét mutatják. A politizálás új vezére Zrínyi Miklós (1620-1664) lett. Zrínyi Miklós dalmát eredetű családból származott politikus, hadvezér és költő volt egy személyben; korának kiemelkedő műveltségű embere. A politikai élet mellett a költészetet csak mellékes tevékenységnek tartotta, ám művein keresztül kívánt hatni a kor magyar társadalmára.

.Zrínyi sejtette, hogy a Török Birodalom újabb hadjáratra készül Magyarország ellen. Az török áfium ellen való orvosság c. röpiratának alapgondolata: olyan hadsereget kell szervezni, amely saját erőből űzi ki a törököt. A hadsereg konkrét felépítését hadtudományi munkáiban vázolta föl (Tábori kis tracta, Vitéz hadnagy).

I Lipót (1657-1705) Zrínyi Miklós grófot nevezte ki az egész magyar sereg főparancsnokának. Zrínyi minden energiáját és rendelkezésre álló lehetőséget fölhasználva készült az összecsapásra.

Az 1663 végi téli hadjáratának tervével kikényszerítette a törökellenes nemzetközi összefogást is. Zrínyi indoklása szerint azért szükséges télen megtámadni a törököt, mert a téli visszavonulás után az utánpótlást meg kell akadályozni. 1664 februárjában felégette a török utánpótlás kulcsát, az óriási fagerendákból készült, a mocsaras áradásos Drávát átívelő 6 km hosszú eszéki hidat. Fő célja az volt hogy megteremtse Kanizsa ostromának feltételeit. A tollal és karddal küzdő Zrínyiben Bécs politikai ellenfelet látott. Fővezéri kinevezését Lipót még januárban visszavonta. Szentgotthárdnál, 1664. augusztus 1-jén - immár Montecuccoli fővezérségével - óriási győzelmet arattak a török főseregen. A császári udvar már a győzelem utáni tizedik napon, a szövetségesek tudta nélkül, Vasváron békét kötött a levert ellenséggel.

A török kiűzése Magyarországról

1683-ban a törökök nagy erejű támadást indítottak Bécs ellen. Bécset nem érte felkészületlenül a támadás: még a század közepén felújították a védműveket és a külvárosokat lerombolták. I. Lipót kölcsönös békét kötött a lengyel királlyal és sikerült megnyerni szövetségesnek Bajorországot és Szászországot is.

Kara Musztafa nagyvezír 120-150000 fős hadseregével megkezdte a császárváros ostromát. A város hősiesen helytállt, de a várvédők száma fokozatosan csökkent. A város helyzete kritikussá vált, amikor megérkezett Sobieski János lengyel király és Lotharingiai Károly felmentő serege.

A gyors győzelem után még ugyanebben az évben a szövetségesek bevették Esztergom várát. A győzelmek hatására XI. Ince pápa hatalmas pénzadományt juttatott a szövetségeseknek és kötelezte XIV. Lajost a Habsburgokkal kötendő húszéves fegyverszünetre. 1684-ben megalakult a Szent Liga (Habsburg Birodalom, Lengyelország, Velence).

1686-ban ostromolni kezdték Buda várát, majd hosszú harcok árán be is vették azt. Ez fordulópont volt a török kiűzésében. Az előrenyomuló török hadak Nagyharsánynál (1687) megvívták a „második mohácsi csatát”, ami teljes győzelmet hozott. Miksa Emánuel bajor választófejedelem bevette Belgrádot, Badeni Lajos Nist. Úgy látszott, Magyarország gyorsan átvészeli a felszabadító háború nehézségeit.

Azonban XIV. Lajos megrettent a Habsburg-sikerektől és felrúgta a fegyverszünetet. Ezáltal meggyengült a török front. A törököknél időközben az erőskezű Köprülü Musztafa került hatalomra. 1690-ben felszámolták az összes balkáni keresztény hódítást, majd Belgrád is újra török kézre került.

A további hódításokat Badeni Lajos állította meg. A rendkívül véres szalánkeméni csatában legyőzte a török főerőket (1691). A veszteségek tízezrekre rúgtak és az elhúzódó harcok mérhetetlen pusztítást okoztak Magyarország belső területein, egész vidékek néptelenedtek el

1697-ben a szultáni seregek ismét az Alföldön jártak. Savoyai Jenő Zentánál átkelés közben meglepte a török sereget és súlyos vereséget mért rájuk. A török belátta, hogy nem tudja visszaszerezni a magyar területeket.

A törököt kudarcai, a Habsburgokat a kimerülés és a nyugaton várható háború vezette a békekötéshez, amelyet 1699-ben Karlócán írtak alá. A béke értelmében – a Temesköz kivételével- a Mohács előtti Magyarország területén véget ért a török hódoltság.

Török megszállás után Habsburg megszállás

Miután a török sereget a császár katonái verték ki, Magyarországon megerősödött a Habsburgok helyzete. A magyar rendek 1687-ben, Pozsonyban lemondtak a Habsburgok fiúágának javára a szabad királyválasztásról, s az Aranybulla ellenállási záradékáról.

Az ország népére óriási terhek nehezedtek, az adókat többszörösére növelték. Az udvar a felszabadított területeket új szerzeményeknek tekintette és ezeket az Udvari Kamara irányította. A régi tulajdonosok csak abban az esetben kaphatta vissza földjét, ha jogosultságát törvényesen igazolni tudta, ami a török dúlása után szinte lehetetlen volt. Hatalmas területeteket kaptak az udvar hitelezői, hadvezérek és hadseregszállítók. A császár szélnek eresztette a feleslegessé váló magyar várrendszer katonáit, megszűnt a magyar hadszervezet.

Az erdélyi területeken is nőtt Lipót befolyása. Apafi halála után ő lett Erdély ura. 1691-ben kiadta a Diploma Leopoldiumot, melyben sértetlenül hagyta az erdélyi vezetőréteg alapvető érdekeit és hagyományait. A fejedelemséget nem csatolta vissza Magyarországhoz, meghagyta belső rendi tagolódását.

I. Lipót politikája és a háborús szenvedések a magyar társadalom jelentős részét a dinasztiával szembeállította és ez vezetett a később kiújuló Habsburg-ellenes harcokhoz.