A magyar társadalom a IX-XIII. században

1. Etelköz

Őseink a IX. század első felében nyugatabbra húzódtak, lazítva a kazár befolyáson (a VIII. században Levédiában szoros kapcsolatba kerültek a Kazár Birodalommal). Ekkor csatlakoztak hozzájuk a kabarok, akikből a nyolcadik törzset szervezték. A magyarság új hazája, Etelköz (Folyóköz) a Duna és a Dnyeper közti sztyeppén terült el.

A magyarság innen kiindulva zsákmányszerző hadjáratokat vezetett. Részben a tőlük északra lévő szlávok ellen, másrészt nyugat felé portyáztak, megjelenve a Kárpát-medencében. Az első biztos adat erről 862-ből való.

Jelentős fejlődésen ment keresztül a magyar törzsi szervezet a IX. században (vérszerződés). A magyar törzsek Etelközben szorosabbá tették szövetségüket.

2. A honfoglalás első szakasza

Őseink Etelközből számos zsákmányszerző hadjáratot vezettek, sokszor felkérésre, gazdag ajándékok fejében. Így történt, hogy a magyarok megtámadták a Bizáncot szorongató bolgár cárt, Simeont. 895-ben a magyar főerők ismét hadjáratot vezettek, amikor nagy erejű támadás érte őket keleti irányból (besenyők).

Őseink a Kárpátok északkeleti hágóin (Vereckei-, Tatár-szoros) és az erdélyi hágókon (Békás-szoros) vonultak be.

3. A honfoglalás második szakasza

898-ban a keleti frank uralkodó itáliai ellenfele visszaszorítására magyar hadakat vett igénybe. Észak-Itáliából hazatérve (900-ban) a magyarok először a morvákat hajtották ki a Kárpát-medencéből, majd a bajorokra támadtak, elfoglalva Pannóniát.

A X. század elejére az egész Kárpát-medence a magyarok kezébe került, s lakosságának nagyobb részét ezután a közel fél milliós magyarság tette ki.

Ám a bajorok nem nyugodtak bele tartományuk elvesztésébe: Tőrbe csalták Kurszánt és kíséretét (904), egy lakomán megölték. Ezzel a magyaroknál megszűnt a kettős fejedelemség rendszere, Árpád a törzsszövetség egyedüli vezetője lett. 907-ben a bajorok Pozsony közelében teljes vereséget szenvedtek. A győzelemmel a magyarság biztosította honát, megteremtve a lehetőséget nemzetünk megmaradására.

4. Kalandozások

A Kárpát-medence megszerzése és biztosítása után (907) folyamatosan, szinte évente indultak kalandozó seregek. A leggyakrabban megjárt vidékek Észak-Itália, Bajorország, Szászország voltak. Elsődleges céljuk a zsákmányszerzés volt. A pusztítások szenvedést hoztak Nyugat-Európa lakosságára („a magyarok nyilaitól ments meg Uram minket”). Portyázó őseink elsősorban a gazdag templomokat, kolostorokat rabolták ki. Foglyok tömegét hurcolták el, ezek többségét eladták rabszolgának.

A sikerekben része volt a magyarok nomád harcmodorának, mely a nyugatiak számára szokatlan volt. I. (Madarász) Henrik szász uralkodó kilencévi adófizetéssel békét vásárolt a magyaroktól. A tizedik évben (933) megtagadta az adót, seregével kiállt a magyarok ellen Merseburg közelében. 955-ben I. (Nagy) Ottó mért döntő csapást eleinkre Augsburgnál, ami a kalandozások végét jelentette.

5. A magyar társadalom a X. században

A zsákmányszerző hadjáratokat valószínűleg nem a fejedelem irányította központilag, hanem egyes törzsek, elsősorban a határ mentiek önálló akcióiról volt szó.

Kérdéses a résztvevő katonai erő eredete is.

· Ha azt feltételezzük, hogy a törzsi szervezet bomlása még kezdeti fokon állt, úgy a fegyveres nomád pásztorok tömegei indultak a zsákmány reményében nyugat felé.

· Ha fejlettebb társadalommal számolunk, melyben már kialakultak a törzsfők, nemzetségfők (bőség), a hatalmukat biztosító fegyveres kíséret (jobbágyok) és a szolgálatra kényszerített szabadok (ínség) rétegei, akkor a törzsfők és a katonai kíséret alkották a kalandozó hadakat.

A X. század végén, a kalandozások lezárulása után a magyarság válaszút elé került. Az egyik út a nomád népek (hunok, avarok) sorsa volt: rövid tündöklés után az enyészet. A másik lehetőség: csatlakozás a kialakuló keresztény, feudális Európához, amely a megmaradást biztosította. Ez konkrétan azt jelentette, hogy a törzsi-nemzetségi előkelőknek önmaguk és kíséretük eltartását a harci vállalkozások helyett biztosabb alapokra kellett helyezniük. Szolgáltatásokra kellett kényszeríteniük a szegény szabadokat.

A magyar társadalom a x. században
Fejedelem és törzsfők	Urak (fejedelem, gyula, horka, törzsfők)	Szabadok
harcosok	Fejedelmi kíséret
Szolgáltató népek (földművelő, pásztor, solymász, kovács, szakács, stb.)	Szabad köznép
	(rab)szolgák	Szolgák

6. Szent István (997-1038)

Az új állam megszilárdításának elengedhetetlen feltétele volt a kereszténység megerősítése. Ezért István kiépítette országa egyházi szervezetét. Az esztergomi érsekség és püspökség alapítását követően hatalmas földadományokkal biztosította az egyház működésének anyagi alapját. Az uralkodó hosszú távon gondoskodott törvényeiben egyházáról. Jelentős jövedelmet biztosított a püspökségek számára a tized. A király előírta azt is, hogy minden 10 falu építsen templomot.

Megkövetelte a böjti időszakok megtartását, a gyónást, a részvételt a vasárnapi misén. Az európai gyakorlattal összhangban törvényei elismerték az egyház bíráskodási jogát az egyháziak, és egyes ügyekben a világiak felett is.

a) A vármegyerendszer

Vármegye alatt az Árpád-korban két fogalmat értettek, melyek különböző feladatköröket takartak: egyrészt a királyi vármegyét, mely közigazgatási egység volt; másrészt a királyi várhoz szétszórtan tartozó földeket, a várispánságokat. Latinul mindkettőt comitatusnak nevezték.

István király a korábbi, vérségi alapon szerveződő rendszer helyére a vármegyéket állította. A vármegyerendszer először az ország középső részén épült ki. A királyi vármegye különböző tulajdonú földterületekre terjedt ki. Vezetőjét, az ispánt a király nevezte ki. Az ispán az uralkodó nevében bíráskodott megyéjében, háború esetén ő vezette a megye haderejét a király seregébe. Az ispán rendelkezésére álltak a várföldeken élő várnépek, akik katonáskodtak (várjobbágyok), és ellátták a vár lakosságát. A vármegyei szervezet vezetője a királyi udvar bírája, a nádorispán volt, a király után az első világi méltóság.

b) Az uralkodó és a magyar társadalom

A magyar társadalom élén a király állt, akinek hatalmát óriási földbirtokai alapozták meg (az ország területének 2/3-a). A szokásjognak megfelelően a király a fontos döntések előtt kikérte az egyházi és világi előkelők alkotta királyi tanács véleményét.

A birtokadományok és a tized révén megerősödő egyházfők a vezetőréteghez tartoztak. A törzsi vezetők és a lovagok leszármazottaiból kezdett kialakulni a világi nagybirtokos réteg. Törvényeiben a király elismerte mind öröklött, mind szerzett birtokaik tulajdonjogát.

A magyar társadalom középrétegét a vitézek alkották, azok a szabadok, akik rendelkeztek saját földbirtokkal, amelyet szolgáikkal műveltettek meg. A földjeiket vesztett szabadok előtt két lehetőség állt: az ország peremterületén fekvő szabad földekre vándoroltak, vagy egy nagybirtokos oltalmát választották.

A XI. században az emberek között a legfőbb választóvonal még mindig a szabadok és a szolgák között húzódott. A szolgákkal uruk korlátlanul rendelkezett. A század végétől a szolgák helyzetében változás figyelhető meg: egy részüknek a birtokosok terményhányad fejében saját földet adtak. A szabadosok (felszabadított, de továbbra is függésben élő rabszolgák) és a földesúri joghatóság alá került szabadok lassú összeolvadása azonban csak a XII. században indult meg.

Az egyházi és királyi földeken élő szolgáltató népek (lovászok, solymászok, kovácsok, stb.) kezdettől fogva saját földdel rendelkeztek. Sajátos helyzetben voltak a várjobbágyok, akik a király birtokosi hatalma alá tartoztak, katonai szolgálatot láttak el, és saját földdel rendelkeztek. A későbbiek során módosabb tagjaik a középrétegbe, a szegényebbek a szolgák közé olvadtak be.

7. Szent László (1077-1095) törvényei

Szent László uralkodása alatt több törvénykönyv is született. A törvénykönyvek három kérdést emelnek ki: a tulajdon védelmét, a vándormozgalmak korlátozását, az egyház erősítését.

Az új tulajdonviszonyok által függésbe kényszerülő szabadok a nagy társadalmi változás vesztesei voltak, s nem akarták tudomásul venni ezt. László ezért fontos feladatának tekintette, hogy erős szigorral védje a tulajdont. A függés elől menekülni igyekeztek a szabadok. Az ország megtelt kóborlókkal, akik nagyrészt tolvajlásból tartották fenn magukat. A király a törvény erejével gátolta a kóborlást.

A pogányság továbbélését mutatja, hogy még mindig a törvény erejével kellett fellépni ellene. A XI. századi egyházi reform előírásait azonban csak részben tudták érvényesíteni, a cölibátus kérdésében köztes állapotot fogadtak el. László az egyházat további alapításokkal erősítette. Jelentősen hozzájárult a káptalani rendszer kiépítéséhez.

8. Könyves Kálmán (1095-1116) törvényei

Az ország társadalmi átalakulását tükröző törvénykezés Kálmán uralkodása alatt is folytatódott.

A magántulajdon védelme az átalakuló, új értékekre épülő magyar társadalomban még mindig fontos kérdés volt, ám jelentősége csökkent. Ezt mutatja a büntetési tételek enyhítése.

A lesüllyedő szabadok kóborlása továbbra is gondot jelentett. A megoldást Kálmán is az erőszakos letelepítésben látta.

A társadalmi változások iránya is kiolvasható a törvényekből. Továbbra is találkozhatunk rabszolgákkal, szabadokkal, de a köztük lévő különbség csökkenőben van, ami egy új alávetett réteg kialakulása felé mutat.

9. A XII. század gazdasága

Az ország gyarapodó népessége nagyrészt már letelepült, falvakban és városokban élt. A korszakban már tért nyert a földművelés. A legelőváltó gazdálkodás rendszerével a legelőből kihasított szántót a kimerülésig művelték, majd a legelő egy másik részét művelték meg. A csoroszlyás ekével, ökrökkel művelt szántóföldeken gabonát termesztettek. Fontos volt a gyümölcs és szőlőtermesztés.

Az állattartás továbbra is jelentős maradt, de átalakulóban volt. Elterjedt a sertés és a baromfi tenyésztése is.

A kézműipari termékeket továbbra is az e szolgáltatásokra kötelezett falvak állították elő. Az ipar és a mezőgazdaság fejlődését elősegítették a nyugatról érkező hospesek. Főleg latin hospesek alapították első két nyugati értelemben vett, vagyis önkormányzattal rendelkező városunkat, Esztergomot és Székesfehérvárt. Az ásványkincsekben gazdag Magyarország bányászatának fellendítésében is döntő szerepet játszottak a hospesek.

II. Géza idején a Felvidéken, a Szepességben és Erdély déli részén a Rajna vidékéről érkező szászok telepedtek le.

Az árucsere a politikai központok közelében lévő vásárokon bonyolódott le. A távolsági kereskedelmet és a pénzügyleteket izmaeliták, böszörmények és zsidók végezték.

A természetbeni bevételek (élelmiszer, ásványkincs) még mindig jelentősek voltak. A gazdaság fejlődését jelzi, hogy megjelentek a regálék.

10. A XII. század társadalma

A trónharcok megerősítették a világi (15%) és az egyházi (10%) nagybirtokot. A nagybirtokos családok adták az ispánokat és egyéb főembereket. Szerepük nőtt a hadseregben is, csapataikat saját zászlaik alatt vezethették a király hadába. Ebből származik a főúri magánhadsereg elnevezése, a bandérium.

A középrétegek helyzete továbbra sem volt egyértelmű. A szabad lakosság földdel rendelkező, katonáskodó része magát csak a király alattvalójának vallotta, s megőrizte függetlenségét. A XIII. század elejétől servienseknek nevezték őket.

Az uradalmakban továbbra is a szolgák voltak többségben, de egyre több szolgának hasítottak ki parcellát terményhányad fejében. A lesüllyedt szabadok szintén saját földdel rendelkeztek, s csak a termés egy részét voltak kötelesek átadni. Ezt a folyamatot erősítette a szabad költözködéssel, földdel rendelkező, terményhányadot beszolgáltató hospesek megjelenése.

11. II. András uralkodása (1205-1235), az új berendezkedés

II. András uralkodásának leglátványosabb „eredménye” a királyi birtokállomány drámai csökkenése volt. Ezzel párhuzamosan a királyi hatalom Szent István óta kialakult rendszere omlott össze. A király a regálékból származó bevételeket volt kénytelen növelni, emelte az adókat, vámokat. Az ország gazdasága ugyan fejlődött, de a növekedés még nem pótolta a kieső jövedelmeket. A kamara hasznának növelése érdekében a király a pénzrontáshoz nyúlt.

1222-ben az Imre-párti bárók a serviensek és a várjobbágyok tömegeire támaszkodva érdekeik védelmét biztosító oklevél (Aranybulla) kiadására szorították Andrást. Ez azonban nem változtatott a helyzeten, a király továbbra is folytatta politikáját.

12. A tatárjárás (1241-42) hatásai

A tatárjárás legfájóbb velejárója a hatalmas emberveszteség volt. A pusztítás mértékét a történeti demográfia kutatói 50% és 20% közöttire becsülik. Mivel a magyarság elsősorban az alföldeket és a völgyeket lakta, a veszteségek főként őket érintették, így a tatárjárás kihatott az ország etnikai viszonyaira is. A veszteségeket részben a bevándorlás pótolta. IV. Béla visszahívta a kunokat, akik az Alföld elpusztult vagy ritkán lakott vidékein telepedtek le. Ekkor települtek le a jászok is. Nőtt a XIII. század eleje óta Erdélybe betelepülő vlachok (oláhok, románok) száma. A cseh és lengyel bevándorlás révén délebbre húzódott a szláv etnikai határ, de az ország lakosságának 70-80%-át továbbra is a magyarság alkotta.

IV. Béla lemondott a királyi birtokállomány helyreállításáról és maga is jelentős adományokat juttatott híveinek. Az adományokat katonaállításhoz és várépítéshez kötötte. Számos településnek adott városi rangot.

Uralkodásának utolsó éveit a fiával, Istvánnal folytatott küzdelem keserítette meg. Harcuk a bárók megerősödését eredményezte, egyes családok egybefüggő, hatalmas területek uraivá váltak. Tartománnyá terebélyesedő birtokaik környezetében az élet minden területén döntő szerepre tettek szert. A befolyásuk alá került területek kisebb birtokosaiból szervezték meg uradalmaik irányítását, fegyveres kíséretük, bandériumaik tisztjeit. Ezt a jelenséget familiaritásnak nevezzük.

a) A nemesi vármegye kialakulása

A kiszolgáltatott helyzetbe kerülő serviensek a király engedélyével több megyében szolgabírákat választhattak peres ügyeik intézésére, így védelmet remélhettek a bárókkal szemben. Így új szerveződés, a nemesi vármegye bontakozott ki.

A nemesi vármegye élén a király által kinevezett főispán állt, aki nemesi familiárisaival irányította a megyét. A megyei ügyeket egyre inkább a nemesség által választott tisztviselők (szolgabírák) végezték. A nemesi megye átvette a királyi vármegye feladatait, s egészen 1848-ig a magyar közigazgatás alapját képezte.

A XIII. század 60-as éveire a középréteg jogi helyzete megszilárdult. Az 1267-es törvények a servienseket már nemeseknek nevezik, s megfogalmazzák az Aranybullában is szereplő szabadságjogaikat (adómentesség, bírói ítélet nélkül nem foghatók el, csak az ország védelmére kötelezhetők, birtokaikat örökíthetik).

A servienseken kívül a vagyonos várjobbágyok alkották a nemességet.

Sajátos helyzetet foglaltak el a magyar társadalomban a területileg elkülönülő székelyek, kunok és jászok. Körükben nem alakult ki a jobbágy-földesúr viszony, nem kerültek földesúri joghatóság alá. Szabadságuk fejében a királynak katonákat állítottak ki saját költségükön, s csak jelképes adóval tartoztak, de az egyházi tizedet fizetniük kellett. Földjeik külön igazgatási egységet alkottak, melyek székekre tagolódtak.

b) A jogilag egységes jobbágyság kialakulása

A hatalmas emberveszteség következtében növekedett a munkaerő értéke, s így a földbirtokosok a munkáskezekért több évi adómentességet, szabad költözést ajánlottak. A betelepülő hospesek erősítették a kialakuló jobbágyság jogi helyzetének megszilárdulását.

A jobbágyok a szabad költözésen kívül rendelkeztek ingóságaikkal, szerszámaikkal, s a földesúr tulajdonát képező, de birtokukban lévő termőfölddel, telkükkel. A telket már nem lehetett elvenni a jobbágyoktól, szabadon örökíthették utódaiknak. A szolgáltatásokat nem lélekszám, hanem a telek területének arányában kellett leróni, s ezek teljesítése után szabadon vándorolhattak egy másik földbirtokos földjére. A jobbágyok uraik joghatósága alatt álltak, így peres ügyeiket az ún. úriszéken a földbirtokos döntötte el. ábra: Száray Miklós TK. II./64. o.