Az ipari forradalom hatása a természetes és az épített környezetre

A XVI. Századtól kezdve indult meg az a folyamat, hogy az ember kizárólag a gazdasági tevékenységekre összpontosítjafigyelmét, s idõpocsékolásnak tart minden idõt és erõfeszítést, amely egyébfeladatok teljesítésére irányul. Ez a lakókörnyezet nagymértékû romlásávaljárt. 1820 és 1900 között a nagyvárosokban a rombolás és a zûrzavar olyanvolt, mint egy csatamezõn. A nyugati világ valamennyi városára többé-kevésbérányomták a bélyegüket a lázas iparosítás „áldásai”. Az indusztrializmus,az iparosítás tana – a XIX. század legfõbb átalakító ereje – megteremtette apáratlan züllöttségû városi környezetet, hiszen még az uralkodói réteg negyedeiis mocskosak és túlzsúfoltak voltak.

A XVIII. Század végén válságba került az európaitáj, amelyet a megelõzõ tíz évszázad alatt a politikai, gazdasági és kulturálisesemények alakítottak ki. Felborult az emberi tevékenység és a környezet közöttkorábban fennálló egyensúly.

• A népesség szaporodása és beáramlása, bezsúfolódása a városokba.
• Az ipari termelés növekedése.
• A termelési rendszerek gépesítése.
• A mezõgazdasági termelés tõkés alapokra helyezése.

mind hozzájárult a változások ilyen irányba fordításában.

Az emberek vándorlása az iparilétesítményeket követte, melyek elõször a vízi utak mentén helyezkedtek el. Késõbb - avaskohászat fejlõdése miatt – a szénbányák közelébe telepítették a gyárakat, sezzel a vidék nagy területeit formálták át radikálisan. A megszületett zavarosés zavaró táj Chadwick és Engels angliai, valamint Blanqui és Villerméfranciaországi leírásait juttatják eszünkbe. A város emberi létesítmények koszoshalmazának vélhetõ ekkoriban. A kolerajárvány elterjedési területét nézveészrevehetjük, hogy az ipari nagyvárosok, kikötõk voltak a járványok fészkei.

Chadwick 1842-es beszámolója alapján születtekmeg az elsõ londoni egészségügyi intézkedések, amelyeket 1848-bankövetett az országos egészségügyi törvény. Paradox módon ez óriási tiltakozástés felháborodást váltott ki a városokban („Még ilyet, hogy a csatornákkal és aszeméttel kell foglalkozni”).

Dickens – Nehéz idõk címû mûvében – az angliaivárosokat találóan Kokszváros oknak (Coketown) nevezi, melyeknek egyetlendolga volt: termelni, „árut és tompa agyú fickókat” egyaránt. Ezekre anagyvárosokra kosz, bûz, szenny és a nyomornegyedek jellemzõek, és még valami: afekete szín, hiszen minden fekete volt a koromtól és a füsttõl. Az óriási méretûlakosságnövekedés mindenféle ellenõrzés és tervezés nélkül ment végbe, így igaza
lehet Max Webernek, aki a nagyvárost laza homokkupachoz hasonlította.

A leromlott ipari várost jól mutatja be Hugh Miller Manchesterrõl írt beszámolója 1862-ben: „Mi sem tûnik jellemzõbbnek e nagy gyárvárosra, jóllehet cseppet sem hízelgõ, mint az Irwell folyó, amely átfolyik rajta. … Megszámlálhatatlan mocskos dolgot kell elmosnia, és cserzõüzemek meg fehérítõmûhelyek is vagonszámra öntik bele a mérget, melyet el kell hordania. Gõzkazánok ürítik bele bugyborékoló tartalmukat, alagcsövek és szennycsatornák rothadó mocskukat, míg végezetül hol égbe nyúló sivár falak, hol meg vörös homokkõszakadékok között hullámzik tova, ám ekkor már nem annyira folyónak, hanem folyékony, hömpölygõ trágyalének tûnik.”

A városiasodás miatt egyre nagyobb nyomásnehezedett a környezetre, a bioszférát kíméletlenül pusztította az emberiség.Elsõsorban a fajban leggazdagabb erdei ökoszisztémák szorultak vissza atelepülések növekedése, az ipar számára szükséges faanyag kitermelése és amezõgazdaság terjeszkedése következtében. A mérsékelt övezetben talánÉszak-Amerikában volt a legdrasztikusabb a pusztítás: 200 év alatt. A 170 millióhektárnyi erdõterület, mely az atlanti parttól a Mississippi-folyóig terjedt, azemlített 200 év alatt a tizenhetedére csökkent (10 millió ha). Akörnyezetszennyezés katasztrofális méreteket öltött. A mezõgazdasági termelésúgyszintén átalakította a természetes növényzetet. A környezetpusztítástjellemezte az erdõk tarvágásán kívül a bölényirtás, hiszen kellett a hely aszarvasmarháknak. A „siker” félelmetes és lehengerlõ precizitást árul el;1889-re mindössze kb. 1000 példány maradt az 1800. évben becsült harmincmilliós(!!!) bölényállományból. A tömegtermelést megelõzte a tömegirtás.

Városaink visszaszerzése címû könyvében DavidEngwicht arra emlékeztet, hogy az emberek eredetileg azért találták fel avárosokat, hogy azok az emberi kapcsolatok színhelyei legyenek. A városoknakaz a céljuk, hogy megkönnyítsék az információk és az áruk cseréjét, abarátkozást, a kultúrák találkozását, a tudás, a különbözõ vélemények ésmesterségek átadását, anélkül, hogy az embereknek mindezért sokat kéneutazniuk. Mai világunk nem minden szempontból felel meg ennek az ideának. Minélsûrûbben és gyorsabban zajlik körülöttünk a forgalom, annál kevésbé érezzükotthon magunkat a városban, s annál kevésbé akarunk találkozni és barátkozni aszomszédainkkal.

Az új városok környezete

Az épületek tömegében és az általuk elfoglaltterület nagyságában példátlan nagyságrendû változások következtek be; hatalmas építmények et emeltek. Az újonnan érkezettek, legyenekcsecsemõk vagy bevándorlók, nem várhatták meg, míg fölépülnek az új lakások, összezsúfolódtak ott, ahol talpalatnyi helyet találtak . A hatalmasméretû városi rögtönzések kora volt ez, hevenyészve összetákolt épületek nõttekki gomba módra mindenütt.

Az ipari város semmiféle jelentõstökéletesítéssel sem büszkélkedhetett a 17. századdal szemben. A leggazdagabb és„leghaladóbb” metropoliszok valójában gyakran mondtak le a legelemibbszükségletekrõl, például a fényrõl és a levegõrõl, amelyekkel ekkoriban még alegelmaradottabb falvak is rendelkeztek.

A 19. századra a bányászat az emberi élet mindenrészének alapjává vált. Elterjedésének során nemcsak a természeti táj züllöttle, irgalmatlanul összekuszálódott a városi környezet is.

Míg a mezõgazdaság egyensúlyt teremt a vadontermészet és az ember társadalmi szükségletei között, tudatosanvisszaszolgáltatja azt, amit az ember kivon a földbõl, a bányászat folyamataromboló jellegû: a bánya közvetlen terméke szervezetlen és szervetlen, s amitegyszer kitermeltek a kõbányából vagy az aknából, az soha többé nem pótolható.

Az ipari város jellegzetességei

Az új városok legfõbb elemei a gyár, a vasút és a nyomornegyed voltak. Ezek egymagukban alkották az iparivárost. Eltekintve néhány összezsugorodott csökevényes formától, még akõkorszakbeli város jellegzetes intézményei is hiányoztak ezekbõl az iparivárosokból.

A gyár

Az új városi szervezet magja a gyár lett.Az élet minden más eleme ennek volt alárendelve. Még a közmûvek, például avízvezeték vagy a város életéhez elengedhetetlenül szükséges minimálismennyiségû közhivatal is – ha egy elõzõ nemzedék nem építette fel õket – gyakrancsak elkésve, mintegy utólagos gondolat eredményeként létesültek. A kapitalizmuselsõ rohamában nem gondoskodtak rendõrség és tûzoltóság, víz- ésélelmiszerellenõrzés, kórházi ápolás vagy oktatás létrehozásáról.

A folyóknak és csatornáknak az iparvízszükségletének kielégítése mellett egy további fontos funkciója is volt: ezbizonyult valamennyi hulladék legolcsóbb és legkényelmesebb lerakodóhelyének. Azúj gazdaság egyik jellegzetes vonása volt, hogy a folyamokat nyitottszennycsatornákká alakították át. Az eredmény a vízi élet megmérgezése, azélelem megsemmisülése, a víz oly mértékû szennyezése lett, hogy még fürdésre isalkalmatlanná vált. A folyó tehát folyékony szemétdomb volt, sugyanakkor a hamu, a salak, a hulladék, a rozsdás vas, sõt a szemét hatalmashegyei torlaszolták el a látóhatárt. A hatalmas salakhalmok Anglia „feketetérségeiben” mindmáig geológiai formációkként hatnak: csökkentették arendelkezésre álló lakóterületet, árnyékot vetettek a földekre, és egészen aközelmúltig megoldhatatlan problémának tûnt mind a hasznosításuk, mind azeltávolításuk.

A vasút

Átfogó városi szabályozás és tervezés helyett avasútra hagyatkoztak a város jellegének meghatározásában és határainakmegvonásában. Eltekintve Európa néhány vidékétõl, ahol a régimódi bürokratikusszabályok szerencsére a történelmi város peremére számûzték a pályaudvarokat, avasútnak mindenütt engedélyezték, sõt támogatták is abban, hogy behatol jonmagának a városnak a szívébe, és a belváros legértékesebb központinegyedeit teher és rendezõ pályaudvarok sivatagaivá változtass, annak ellenére,hogy az ilyen pályaudvarok építése valójában csakis nyílt, lakatlan területengazdaságos. Ezek a rendezõ pályaudvarok, a város természetes ütõereit átvágva,áthághatatlan korlátot emeltek a város egyes nagy egységei közé; néhol, példáulPhiladelphiában, valóságos kínai falnak bizonyultak.

Míg a vasút elõbb zaj t és kormot hozott a város szívébe, nyomában aztán behatoltak az ipari üzemek és az egyre inkább lezüllõ lakóépületek is. Az új vasútmérnökökelkövettek minden elképzelhetõ hibát, amit a várostervezés során egyáltalán ellehetett követni, hiszen az õ szemükben a vonatok mozgása fontosabbnak tûntazoknál az emberi céloknál, amelyeket e mozgás révén el lehetett érni. A városközepén épített rendezõ pályaudvarok rengeteg helyet foglaltak el, s ez csaksiettette a város további terjeszkedését a környék rovására: mivel pedig eztovábbi vasúti forgalmat idézett elõ, szinte újabb profitjutalomban részesítetteaz így elkövetett hibákat.

A nyomornegyed

A régebbi alapokon épülõ ipari városokban amunkásokat eleinte úgy helyezték el, hogy hajdani családi házakat alakítottak átbérkaszárnyákká. Ezekben az átépített házakban minden különálló szoba egy-egycsalád hajlékául szolgált; Dublintól és Glasgow-tól Bombayig sokáig tartottamagát az egy szoba – egy lakás normája . Ezekben az emberi odúk ban, túlzsúfolt szobák ban még súlyosbította a helyzetet, hogy három vagyakár nyolc különbözõ korú emberi lény is egy szalmaszákon volt kénytelen aludni .A munkásoknak felkínált másik lakhelytípus lényegében ezeknek a lezüllöttállapotoknak a normává emelése volt. Az új házak silány tervek alapján, pincétõla padlásig ócska anyagokból épültek.

A régi és az új negyedekben egyaránt a szenny és a kosz olyan mélypontját érték el, amihez még a középkori Európautolsó jobbágyviskója sem igen volt fogható.

Angliában, például Birminghamban, Bradfordban ésmás ipari városokban, sok ezer új munkásház at építettekszorosan egymás mellé (sok ilyen ház ma is áll). Következésképpen mindenemeletén négy szoba közül kettõnek nem jutott közvetlen fény és szellõzés .Szabad tereket nem hagytak, csupán a két házsor között vezetett egy keskenysikátor. Míg a 16. században sok angliai városban vétségnek számított, havalaki a házi szemetet az utcára dobta, ezekben az elsõ ipari városokban ez volt a szemételtávolítás elfogadott módszere . Bármilyen undorító ésmocskos volt a szemét, otthagyták az utcán, „mígnem annyi gyülemlett föl belõle,hogy ez már arra késztetett valakit, hordaná el trágyának”. A város zsúfolt újnegyedeiben persze bõségesen akadt trágya. A minden képzeletet felülmúlóan mocskos árnyékszékek rendszerint a pincékben voltak, de állandóanelfogadott gyakorlat szerint a disznóólakat is a ház alá építették, s így asertések ismét szabadon kószáltak az utcán, ami a nagyobb városokban márévszázadok óta ismeretlen jelenség volt. Sõt mi több, súlyos árnyékszék hiány lépett fel: például a Beszámoló a nagyvárosok és a népes körzetek állapotáról(1845) megállapítja, hogy „Manchester egyik részében 1843-44-ben több mint 7000lakos szükségleteit csupán 33 árnyékszéken végezhette el – vagyis egyetlenárnyékszék jutott 212 fõre”.

Sok helyen pincéket használtak lakóhelyként. Apatkányok széthordták a búbópestist, a bolhák ellepték az ágyakat, a tetvektífuszt terjesztettek, a legyek pedig megosztották idejüket a pincebeliárnyékszék és a csecsemõk étele között. A sötét szobák és a dohos falakegyüttesen a baktériumok szinte eszményi táptalajául szolgáltak, kiváltképpen,hogy a túlzsúfolt szobák maximális lehetõséget nyújtottak a belégzés és érintésútján való terjedésükre.

Az új ipari városokban hiányzott a városiközszolgáltatásoknak még a legelemibb hagyománya is .Néhol egész kerületek maradtak víz nélkül, még helyi kútjaik sem voltak.

A lakások

Egészen a 19. század végéig a találmányok és atömegtermelés kora alig-alig hagyott nyomot a munkásházakon és azokberendezésén. Bár bevezették a vasból készült vízvezetékcsöveket, valamint atökéletesített vízöblítéses vécét, végül pedig a gázvilágítást és agázkályhákat, a rögzített fürdõkádat szerelvényekkel és lefolyócsõvel, a mindenház rendelkezésére álló folyóvizes kollektív vízvezetéket és a kollektívcsatornahálózatot. Mindezek a korszerûsítések 1830 után lassanként elérhetõvéváltak a gazdasági szempontból közép és felsõbb rétegek számára. Abevezetésüktõl számított egy emberöltõn belül ezek valóban polgáriszükségletekké váltak. De a korszakban sohasem fordult elõ, hogy ekorszerûsített berendezéseket a népesség tömegei is megszerezhették volna .Az építtetõ legfõbb gondja az volt, hogyan biztosíthatná a tisztes életminimumát e költséges berendezések nélkül.

A nyomor, ill. a nyomorúságos környezet szervesváltozásokat idézett elõ: napfény hiányában a gyermekek angolkórosak lettek,csontszerkezetük és más szerveik eltorzultak, endokrin mirigyeik hiányosanmûködtek a gyenge táplálkozás következtében; a vízhigiénia elemikövetelményeinek hiánya következtében bõrbetegségek léptek fel; a mindent ellepõszenny és ürülék nyomán himlõ-, tífusz-, vörheny-,gennyestorokgyulladás-járványok söpörtek végig a városokon; a hiányos étkezés, akevés napfény és a lakások túlzsúfoltsága együttes következményekét általánossávált a tüdõbaj, nem is szólva a részben szintén a környezeti eredetûfoglalkozási betegségekrõl.

A falut a várossal összehasonlítva a nagyobbbetegségi és halálozási arányt rendszerint az utóbbi kategóriában mutatták ki.

2_1_6.doc