Az Európai Unió kialakulása, felépítése és működése

Az európai kontinens egységére vonatkozó elképzelések igen messze nyúlnak vissza a történelemben, igazából viszont csak a második világháború után realizálódott a politikai cselekvés szintjén az európai egység megvalósítása. Az európai egység megteremtésének igénye főleg politikai megfontolásokból jelent meg. Az elsődleges politikai célkitűzések közé tartozott a háború lehetőségének kizárása az európai országok között, a szovjet terjeszkedés megfékezése.

Az európai egység létrehozásáról két ellentétes koncepció létezik. Az egyik a nemzetek feletti Európa, amely egy valóban egységes, föderális szerkezetű államban gondolkodik. A másik elképzelés a nemzetek Európájáról beszél, ahol az együttműködés konföderációs szerkezetet ölt, de amelynek meghatározó elemei mindenkor a nemzetállamok. Az eddigi fejlődés a két koncepció kompromisszumára épül, hiszen kialakult ugyan egy közös, nemzetek feletti intézményrendszer, de a nemzetállamok különállása továbbra is fennmaradt, és a közeljövőben sem várható egy föderalista képződmény kialakulása.

Először Churchill, 1946-ban, a zürichi egyetemen tartott beszédében fogalmazta meg az „Európai Egyesült Államok” létrehozásának gondolatát. A 1949-ben létrehozott Európa Tanács azonban sem politikai sem gazdasági szerepét és eredményeit tekintve nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Az európai egységesülés első fontos lépése, és a további integráció kiindulópontja a Schumann-terv nyomán megvalósuló Európai Szén- és Acélközösség (Montánunió) lett. Az alapötlet egy szupranacionális főhatóság létesítése volt, amely ellenőrzi a francia, valamint a német szén- és acéltermelést (továbbá azon országokét, amelyek csatlakoznak a szervezethez). A szerződést végül 1951-ben Párizsban írta alá Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, NSZK és Olaszország. A további integrációs folyamat azonban nem hozta meg a kívánt eredményeket. Nem jártak sikerrel egy európai védelmi közösség és egy európai politikai közösség létrehozására irányuló törekvések sem.

A politikai biztonsági integrációval szemben fellépő akadályok erősítették meg azt a felismerést, hogy a politikai egységet a gazdasági integráció hosszú folyamatán keresztül kell és lehet elsődlegesen megvalósítani. Ennek eredményeképp született meg az 1957-ben aláírt római szerződés, amely létrehozta az Európai Gazdasági Közösséget (EGK) és az Európai Atomenergia Közösséget (Euratom).

A Montánunió mellé felsorakozott új szervezetek ugyanazt a hat államot fogták össze, és fűzték egyre szorosabbra a kapcsolatukat. Az így kialakult európai szervezetek jelentősége elsődlegesen abban ragadható meg, hogy az addigi jellemző kormányközi egyeztetésekkel működő nemzetközi szervezetekkel szemben (pl. Európa Tanács), az európai közösségek tagállamai között erősebb kapcsolat alakult ki, amely az integráció irányába hatott, és megjelentek a nemzetek feletti intézményrendszer alapjai. Mindhárom közösség olyan – egymáshoz hasonló – szervezeti felépítéssel jött létre, melyet közösségi modellként említenek, a szervezetekben dolgozó erősen szupernacionális, irányítási-kormányzati bürokrácia miatt.

Az alapvető cél először is a vámunió létrehozása volt, amely szabad és egyenlő versenyt teremt a hat tagállam között. Ezzel összefügg az egységes vámtarifa-rendszer bevezetése, amely a kívülállókkal szemben nyújt védelmet.

Vámunió és vámtarifa: Az államok nemzetközi kereskedelmében meghatározó szerepet játszanak a vámok, amelyek az államközi gazdasági kapcsolatokban jelentős kereskedelemkorlátozó hatásokat válthatnak ki. A vámunió e kereskedelemre kedvezőtlen hatások kiküszöbölésére szolgál akkor, amikor a tagállamok vállalják, hogy vámok és a vámtarifa, tehát a vámköteles vagy vámmentes, illetve a kedvezményes termékek szabványszerű besorolása, nyilvántartása és a kivetendő vám mértéke tekintetében, egyenlő elbánást biztosítanak egymásnak, mentesítik egymást a tranzitvámok, illetve egyéb illetékek megfizetése alól, sem exportjukban, sem importjukban nem alkalmaznak egymással szemben mennyiségi (kvóta), export-import engedélyezési, valamint fizetési korlátozásokat. Léteznek viszont korlátozások és ún. külső vámok a vámunión kívül álló országokkal szemben. A vámunió célja tulajdonképpen az áruk szabad mozgásának a biztosítása.

A közös piac kiépítését – ahol megvalósulhat a négy szabadság (az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad áramlása) – 12 éves, három periódusból álló időszak alatt tervezték megvalósítani.

„négy szabadság”: Az Európai Integráció egyik legfontosabb célkitűzése egy egységes, határok nélküli belső tér és piac kialakítása, amelyben a globális értelemben vett kereskedelem – akadályok és országspecifikus korlátozások nélkül – kialakulhat. A közös belső piac megvalósításának feltétele olyan rendszer kiépítése, amelyben az ún. „négy alapszabadság”, tehát az áruk, a szolgáltatások, a személyek és a tőke szabad mozgása megvalósulhat. Ezek megvalósítása vezet majd el ahhoz, hogy az integráción belül a különböző nemzetiségű munkavállalók külön engedély nélkül bárhol munkát vállalhassanak. Letelepedhessenek, létrejöjjön a vámunió és az egységes vámtarifa, mindenhol érvényesüljenek és alkalmazást nyerjenek az Európai Unió jogi normái stb.

A vámunió kialakulása gyorsabban ment a vártnál, már 1968-ban megvalósult. 1967-1968 során ezen túlmenően további változásokra került sor: összevonták az EGK, az Euratom és a Montánunió eddig párhuzamosan működő szerveit, ekkortól használatos az Európai Közösségek (EK) elnevezés.

Az EGK-n kívüli európai tőkés államok (Nagy-Britannia, Dánia, Norvégia, Svédország, Svájc, Ausztria, Portugália), angol vezetéssel 1960-ban hozták létre az Európai Szabadkereskedelmi Társulást (EFTA – European Free Trade Association), amelynek azonban ambíciói és céljai jóval mérsékeltebbek voltak, mint az EGK-nak: kisebb fogyasztópiacra terjedt ki, földrajzilag kevésbé volt egységes. és gazdaságilag London uralta a szervezetet. Anglia azonban hamar felismerte az EFTA hátrányát az EGK-val szemben, és már 1961-ben jelezte csatlakozási szándékát a konkurens integrációba. Az a tény, hogy végül Anglia csatlakozása ekkor nem következett be, döntően a francia politika következménye.

Az Európai Közösségek első bővítésére csak több mint 10 évvel később, 1972-ben került sor, amikor felvették Dániát, Irországot és az Egyesült Királyságot. 1979-ben Görögország, majd 1985-ben Spanyolország és Portugália került be a tagállamok közé.

Az integráció további szakaszaiban számos probléma adódott. 1979-ben hozták létre az Európai Pénzügyi Rendszert (EMS), valamint az európai pénzegységet, az ECU-t (European Currency Unit). E pénzügyi rendszeren belül az erős fizetőeszközzel rendelkező tagállamok a gyengébbek megsegítésére vállaltak kötelezettséget.

ECU/EURO: az ECU európai valutaegység (European Corrency Unit, az európai monetáris rendszer egyik legfontosabb újítása. Az ECU jellegét tekintve egy közös európai elszámolási egység, olyan valutakosár eredménye, amelyet a nemzeti valutákból a tagállamok gazdasági és kereskedelmi erejének megfelelően súlyozottan képeznek. A súlyozási arányokat ötévente felülvizsgálják, s mindaddig érvényben maradnak, amíg az ECU átalakul az Unió egyetlen közös fizetőeszközévé, az EURO-vá. Az EURO gyakorlatilag egy új fizetőeszköz az Unión belül, amely – saját árfolyamának megfelelően – a nemzeti valuták mellett a legteljesebb mértékben alkalmas lesz a fizetések lebonyolítására.

Az integráció lelassult folyamata a nyolcvanas évek végétől ismét felgyorsult. 1986-ban aláírták az Európai Egységes Aktát (Single European Act), amelyben megerősítették a pénzügyi unió létrehozásának szándékát, és megteremtették a közös piac 1992-re történő megvalósításának intézményi-döntéshozatali hátterét. E szervezeteknek kell valóra váltaniuk az EK eredeti céljait: a személyek, javak, szolgáltatások és a tőke szabad forgalmát. Az egységes piac létrehozását megalapozó Fehér Könyv 300 irányelv elfogadását tűzte ki célul. AZ elfogadást a résztvevő nemzeteknek 1992. december 31-ig kellett végrehajtaniuk.

Az integráció következő lépcsője az 1992-ben aláírt – 1993 novemberében hatályba lépett – maastrichti szerződés volt, mely alapján az Európai Közösségek elnevezés helyére az Európai Unió lépett, közös európai valutát vezetnek be 1999-ig, ill. megalkotják az uniós állampolgárság intézményét. A maastrichti szerződés a jövendő uniót pillérekre épülő modell alapján képzelte el, mely szerint az Unió első pillére az Európai Közösségek tagjai, a második pillérnek a kül- és biztonságpolitikai együttműködés számít, a harmadik pillérként pedig az igazságügyi és belügyi együttműködés tekinthető. Igy az Unió az EK-nál szélesebb hatáskörrel rendelkezik, de az új hatásköröket a tagállamok közösen, kormányközi alapon gyakorolják. Maastrichtban tehát csak félig-meddig történt meg a politikai Unió alapjainak a lerakása, hiszen a politikai egyeztetés a kormányközi együttműködés keretei között maradt.

A maastrichti szerződés –elnevezése ellenére- jogi értelemben nem hozta létre az Uniót, hanem szentesítette a tagállamok megállapodását annak későbbi megalkotására. Lerakta a nyugat-európai integráció egy újabb szakaszának alapjait, és meghatározta az Unió létrehozásának későbbi menetrendjét.

A kilencvenes évek kihívásai az Európai Unióval szemben

1995. január 1-jén Ausztria, Finnország és Svédország is az Európai Unió teljes jogú tagjaivá váltak. A kilencvenes években került napirendre az Unió további, keleti bővítése is. Az új tagállamok felvétele, illetve a további bővítés számos megoldandó problémát vet fel. Ezek egyrészről gazdasági kérdések, másrészt igen komoly szervezeti problémák. Az Unió ugyanis a jelenlegi formájában egy bizonyos taglétszám felett működésképtelenné válhat. Az intézményi keretek egy hat tagú közösségre voltak tervezve. A tagállamok számának növekedésével komoly fennakadások mutatkoztak az intézmények működésében.

Ezeket a problémákat próbálták orvosolni az 1996-ban kezdődő másfél éves Kormányközi Konferencia (IGC) során, mely az 1997 júliusában elfogadásra került amszterdami szerződéssel zárult. A szerződés az Európai Unió harmadik pillérének átfogó reformjáról rendelkezett (új elnevezése: „rendőri és igazságügyi együttműködés a bűnügyek területén”). Amszterdam jelentős előrelépés volt a szociálpolitika és a környezetvédelem tekintetében, ám az igazán égető szervezeti kérdésekben nem történt előrelépés. De a tagállamok megerősítették az egységes uniós pénz, az euro 1999. január 1-jével történő bevezetését.

Az amszterdami csúcs alkalmával az Európai Bizottság publikálta a közösség jövőjét 2006-ig felvázoló Agenda 2000 című dokumentumot, ezen belül a 10 társult ország „EU-érettségéről” alkotott véleményét. A dokumentum alapján a követelményeknek Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovénia és Észtország felelt meg. Az Európai Unió bővítésével kapcsolatban az 1997. december 13-14-én tartott luxemburgi csúcs hozott újabb fejleményeket. Az Európai Tanács luxemburgi ülésén ugyanis az EU-tagállamok állam és kormányfői döntöttek arról, hogy 1998 tavaszán 6 állammal – Ciprussal, Csehországgal, Észtországgal, Lengyelországgal, Magyarországgal és Szlovéniával – kezdik meg a csatlakozási tárgyalásokat.

Az ezredforduló éve szintén jelentős előrelépéseket hozott az integrációs folyamatban. 2000. február 14-én megkezdte működését az EU belső reformjait előkészítő kormányközi konferencia, majd rá egy nappal újabb hat tagjelölt országgal – Bulgáriával, Lettországgal, Litvániával, Romániával és Szlovákiával, valamint Máltával – kezdte meg az Unió a csatlakozási tárgyalásokat. A sorrendiség természetesen nem véletlen: az EU ezzel szimbolikusan is kifejezésre juttatta, hogy előbb az intézményi reformot kell végrehajtani, s csak aztán jöhet a bővítés. A kormányközi konferenciát a nizzai Európai Tanács zárta le 2000 decemberében, ahol az állam- és kormányfők maratoni ülésezését követően elfogadták a Nizzai Szerződést, amely alkalmassá tette az Unió intézményeit az új tagállamok fogadására.

Ezt követően valódi áttörés következet be a csatlakozási tárgyalások menetében. Az Európai Bizottság tárgyalási ütemtervét követve a tagjelölt országok egymás után „pipálhatták ki" még a legnehezebb fejezeteket is. A célegyenesbe végül is tíz tagjelölt ország – Ciprus, Cseh Köztársaság, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia és Szlovénia – futott be, akik 2002 végén, Koppenhágában – éppen tíz évvel azután, hogy a tagállamok ugyanitt meghirdették a felvételi kritériumokat – lezárták a csatlakozási tárgyalásokat. Ugyanezen országok 2003. április 16-án Athénban aláírták a Csatlakozási Szerződéseket, amelyek 2004. május 1-én léptek hatályba.

A bővítési folyamat azonban ezzel még nem ért véget. Bulgária és Románia 2005-re tervezi a csatlakozási tárgyalások lezárását. Belépésük az Unióba 2007-ben valósulhat meg legelőbb. Törökország és Horvátország pedig, tagjelölt országokként, a csatlakozási tárgyalások megkezdésére várnak. Ugyanezt tervezi még több balkáni és kelet-európai ország. A bővítési folyamat folytatódik...

Az Európai Unió intézményei

Az Európai Közösségek Bírósága

A Bíróság biztosítja a közösségi jog egységes értelmezését és végrehajtását. Ítéleteivel egyaránt kényszerítheti a tagállamokat és az uniós intézményeket, hogy az alapszerződésekkel, illetve a másodlagos közösségi jogforrásokkal összhangban tevékenykedjenek.

Az Európai Unió Tanácsa

Az Európai Unió Tanácsa (más néven a Miniszterek Tanácsa vagy röviden: a Tanács) az Európai Unió legfontosabb döntéshozó szerve. A Tanácsot a tagállamokat képviselő miniszterek alkotják, akik mindig a napirenden lévő ügyeknek megfelelő összetételben üléseznek. Az Általános Ügyek, illetve a Külügyek Tanácsát a Huszonötök külügyminiszterei alkotják; a Gazdasági és Pénzügyi Tanácsot természetesen a gazdasági és pénzügyminiszterek; a Mezőgazdasági Tanácsot az agrártárcák vezetői, és így tovább.

Európai Bizottság

Miközben a Tanács a tagállamok, az Európai Parlament pedig az állampolgárok érdekeit jeleníti meg az EU intézményi struktúrájában, addig az Európai Bizottság a közösségi érdek megfogalmazásának letéteményese. Noha a Bizottságot az Unió kormányaként is szokták emlegetni, végrehajtó és jogalkotó hatáskörrel csak igen korlátozottan rendelkezik. A Bizottság feladata ugyanis mindenekelőtt a közösségi döntések előkészítése.

Európai Ombudsman

Az első Európai Ombudsmant 1995-ben választotta meg – a Maastrichti Szerződés rendelezéseinek megfelelően – az Európai Parlament. Székhelye Strasbourg, mandátuma 5 év, amely illeszkedik az Európai Parlament mandátumához: az európai választásokat követően az Ombudsmant is újraválasztják.

Európai Parlament

Az Európai Parlament az Unió állampolgárai által közvetlenül választott képviselőtestület, amelynek fő feladata, hogy a tagállami érdekeket megjelenítő Tanács és a közösségi érdekeket megtestesítő Bizottság mellett az Unió állampolgárainak érdekeit képviselje a közösségi döntéshozatalban. Az Európai Gazdasági Közösség 1957-es megalapítása óta valószínűleg ez az intézmény ment át a legnagyobb változásokon: míg kezdetben csak konzultációs hatáskörrel rendelkezett a Tanács mellett, mára valódi társjogalkotó lett belőle; míg korábban tagjait a nemzeti parlamentek képviselői közül delegálták, mára az európai képviselőket közvetlenül választják a tagállamok polgárai.

Európai Ombudsman

Az Európai Tanács a tagországok állam- és kormányfőinek rendszeres találkozóiból alakult ki. A Kilencek vezetői még 1974-ben döntöttek arról, hogy évente legalább háromszor találkoznak az Európai Közösség előtt álló stratégiai kérdések megvitatása céljából.

Gazdasági és Szociális Bizottság

A Gazdasági és Szociális Bizottságot még a Római Szerződés hozta létre 1957-ben azzal a céllal, hogy a gazdasági és szociális szféra különböző szereplőit bevonják a közösségi döntéshozás folyamatába.

Régiók bizottsága

A Régiók Bizottságát a Maastrichti Szerződés hozta létre 1993-ban azzal a szándékkal, hogy az egyre erősödő "régiók Európáját" ilyen módon juttassa képviselethez a közösségi döntéshozásban.

Számvevőszék

A Számvevőszéket 1975-ben hozták létre a tagállamok az EU bevételeinek és kiadásainak felügyeletére. Megállapításait minden év végén jelentésben teszi közzé.

1_4_20.doc