Kereszténység

A zsidók szétszóródása már a perzsa hódítás időszakában megkezdődött. Jelentős létszámú zsidó közösségek jöttek létre szerte a hellenisztikus világ városaiban. A legnagyobb ezek közül az alexandriai volt, ahol több mint százezres csoport élt.

A zsidók megőrizték egyistenhitüket, de a Biblia elbeszéléseit már nem szó szerint, hanem jelképesen értelmezték. Eltávolodtak a szigorú kultikus előírásoktól. A Biblia görög fordításával megismertették a hellenisztikus világgal az egyetlen mindenható Istenről szóló tanítást.

Felfokozott messiásváró légkörben született meg a világtöri talán legnagyobb hatású vallása, a kereszténység. Igehirdetők léptek fel, mint Keresztelő Szent János, aki a Kumran-magaslat közelében, a Jordán vizében keresztelt, s a Megváltó közeli eljöveteléről tanított, bűnbánatra intette a népet. A sokaság hallgatott rá, ezért a hatalom számára veszélyessé vált, s az egyik Rómától függő palesztin terület, Galilea uralkodója, Heródes kivégeztette.

A názáreti Jézus a megváltást hirdette. Életére vonatkozó adatokat halála után jegyezték le, s gyűjtötték össze az evangéliumokban, melyek közül négyet, Márk, Máté, Lukács és János evangéliumát, az egyház később hitelesnek ismert el, s bevett az Újszövetségbe.

Jézus tanítványaival, az apostolokkal járta Júdea városait. Hirdette a végítéletet, hogy immár nem számít más, csak a hit Istenben és az emberek egymás iránti szeretete. Nem fontosak az aprólékos szertartások, a különböző tilalmak. Alapvető tanításai a hit, ami által lehetett üdvözülni, a szeretet, testvériség és a megbocsátás Ostorozta a vagyonszerzést, a kapzsiságot, a gyűlöletet, az erőszakot, hirdette a szeretetet, a megbocsátást, az üdvösség reményét, amit a hellenizált világ embere régóta várt. Hívei száma egyre gyarapodott. Életével, földi működésével példát mutatott, megtestesítette, tapasztalhatóvá tette azt az életet és azt a magatartást, amit Isten követelt az emberektől.

Ő is útjában állt a helyi hatalomnak és a rómaiaknak. Júdea helytartója, Pontius Pilatus a zsidó főpapok kérésére, keresztre feszíttette. Jézus Krisztus kereszthalálával tanításai nem haltak meg. Hívei őt tekintették a Megváltónak. A föltámadásba vetett hit értelmet adott az istenfélő életnek, tanai követésének. Várták közeli, 2. eljövetelét. Tanítványaiból Péter vezetésével Jeruzsálemben kis közösség alakult ki. Az új hitet vallók tovább folytatták mesterük munkáját.

A Páli fordulat:

Az új vallás megerősödése és elterjedése jelentős részben Pál apostol nevéhez fűződik. A diaszpóra zsidóságából származott. Saul (Pál) Ciliciában, Tarsus városában látta meg a napvilágot, mint római polgár. Szüleitől farizeusnevelést kapott, és esküdt ellensége volt a keresztényeknek. Damaszkuszba indult, hogy megbízatását, miszerint bilincsbe verve és megkötözve vigye az Úr tanítványait Jeruzsálembe, teljesítse. Út közben Jézus szólt hozzá, aki mondta neki, h menjen a városba, és majd ott elmondják neki, hogy mit kell tennie. Saul 3 napig nem látott, nem evett és nem evett az eset után, és ezen csodás körülmények között megtért.

Pál működésének köszönhetően az új vallás megbékült kora valóságával, az állammal, a társadalmi különbségekkel. Hirdette, hogy nincs közeli végítélet, s a megváltás Krisztus kereszthalálával már megtörtént. Aki hisz Jézusban, elnyerheti azt, s így nem kell a sors ellen lázadni. A vagyonközösség gyakorlatát lassan felváltotta a szegények gyámolításának gondolata, így megnyílt az út a vagyonos rétegek számára is az új hit felé.

A megváltás nemcsak társadalmi rétegek, de népek között sem ismer különbségeket. A kezdeti időben a gyülekezet tagjai a szegények köréből kerültek ki.

Idővel azonban már nem becsülték le a jobb módú és műveltebb rétegeket, hanem beengedték őket a közösségekbe. A kereszténység nyitottá lett minden ember számára, népek feletti hit lett.

A közösségek egyenlőségben éltek, aszketikus életet folytattak, a világvégét vártás és megkeresztelkedtek. A zsidóságnak az új tan nem hozta el a szabadságot, így nem ismerték el Jézust Megváltónak és tovább reménykedtek annak eljövetelében.

Sorra jöttek létre a keresztények gyülekezetei Kis-Ázsiában, Egyiptomban, Szíriában. Itt, Antiochia városában nevezték először magukat a gyülekezet tagjai Jézus-követőknek, keresztényeknek.

Az egyház kialakulása:

A Kr. U. 2. sz. nyugalma kedvezett a kereszténység megerősödésének. Vagyonuk egy részét a közösség rendelkezésére bocsátották. Az irányítást a püspökök végezték, akik állandó tisztségviselői lettek közösségüknek.

Minden város gyülekezetének élén püspök állt, akit kezdetben a hívek választottak a többi püspök jóváhagyásával. Segítőtársaikból, a presbiterekből alakult ki a papság, a klérus. Osztályrészük volt a tudás és ők adták tovább a tanításokat. Fokozatosan elkülönültek a világiaktól, a laikusoktól, és létrehozták a keresztények egyházát. A keresztény egyház belső felépítése, a hierarchia (szent uralom), a magasabb tisztségűek feltétlen tiszteletén alapult. A szertartásrend (ünnepek, áldozás, úrvacsora, keresztelés) állandósult, ami segítette az egyház megerősödését.

Az országokat egyházmegyékre osztották. A főegyházmegyét az érsek igazgatta. Ugyancsak ő felügyelte a többi egyházmegyét is, amelyeket a püspökök irányítottak. A püspököt a székes templom papjai közül választották a káptalani közösségek. Az esperességek egyházi kerületek voltak, a plébániák templomok. Általánossá vált a jobbágyok azon kötelessége, hogy éves termésük tizedrészével, a dézsmával adózzanak az egyháznak.

A provinciák püspökei összejöveteleket, zsinatokat tartottak, ahol a hit kérdéseiről, a szent iratok értelmezéséről tanácskoztak. A terület legnagyobb városának püspöke vált a tartomány egyházi vezetőjévé.

Keresztényüldözések:

Az egyistenhitű keresztények hamarosan szembe kerültek a császárkultusszal. Kényszer hatására sem voltak hajlandók a császárt isteníteni, szobraihoz ajándékot vinni.

A II. század elejétől - a számbeli gyarapodással párhuzamosan - megindult a szervezett egyház és a szisztematikus tanítás kialakulása. A püspökök váltak fegyelmi és hittan ügyekben is a közösség vezetőivé, s az elszórt gyülekezetekből szervezett, hierarchikus egyház épült ki. E folyamatban került sor a Jézusra, és tanításaira vonatkozó hagyományok lejegyzésére. 50 és 120 között megszülettek az újszövetségi iratok, a II. században pedig megindult az újszövetségi gyűjtemény kialakítása.

A császári hatalomnak rá kellett jönnie, hogy a kiépült egyházszervezettel rendelkező, a társadalomba teljesen beilleszkedett kereszténységet nem lehet tovább üldözni, hanem ki kell vele egyezni.

A constantinusi fordulat:

Diocletianus utóda, a három társcsászár egyike, Galerius már felismerte a keresztényüldözések csődjét, és halálos ágyán, 311-ben kiadta a keresztény vallás gyakorlását engedélyező türelmi rendeletét.

Az igazi fordulat azonban Constantinus (312-337) uralkodása alatt következett be. Nemcsak, hogy kiegyezett a kereszténységgel, hanem szövetségre is lépett vele. 313-as milánói edictuma az összes vallás hívei számára szabad vallásgyakorlatot biztosított, ő maga azonban a kereszténységet részesítette előnyben. A római pénzérmékre és a hadsereg zászlaira keresztény jelképek kerültek, az egész birodalom területén állami ünnep lett a vasárnap, a bazilikákat megnyitották a keresztény istentiszteletek számára.

A legalizált viszonyok között gyorsan épült ki az egyház szervezete. Létrejöttek az egyházmegyék, egyháztartományok, kialakult a zsinatok megtartásának szokása, és megjelentek az első keresztény remeték, a szerzetesség előhírnökei.

A létrejövő keresztény vallás tanítói és csoportjai között sokszor támadtak éles viták. Így osztotta őket két ellentétes pártra a Szentháromság értelmezése: Jézus isteni lény, vagy csak a legmagasabb rendű lény, de nem isten. A császárnak, Constantinusnak egységre volt szüksége, így összehívta az első egyetemes zsinatot a kis-ázsiai Niceában Kr. u. 325-ben. Pontifex maximusként elnökölt, és nagy szerepe volt a döntésben, amely végül kimondta, hogy Jézus Isten fia, és ők ketten egylényegűek Mindenkire köztelező elveket fogadtak el. A zsinat rendelkezéseinek megtagadóit eretnekeknek nyilvánították, majd Theodosius császár államvallássá tette a kereszténységet, s minden más vallást üldözendőnek nyilvánított.

Világi papok és szerzetesek:

Azokat a papokat, akik a hívők között, a világban végezték lelkipásztori teendőjüket (misézés, keresztelés, esketés, temetés), világi papoknak nevezzük. A szerzetesek szigorúbb fogadalmakkal szegődtek Isten szolgálatába. Önként lemondtak vagyonukról, és a szegénységet, az alázatos és önmegtagadó életet választották. A szerzetesek közösségben, kolostorokban éltek. Napjuk imával és a szőlőkben, szántókon végzett munkával telt el. A tehetségesebbeknél a fizikai munkát a könyvmásolás váltotta fel.

A közösségekbe elméletileg mindenki bejuthatott. A szerzetessé válást próbaidő, noviciátus előzte meg: a novícius még szabadon eltávozhatott a közösségből, ha akart, vagy el is küldhették. Szegénységi, tisztasági, szüzességi, és engedelmességi fogadalmakat tettek. A 9. sz-tól a világi papok is alkottak önálló gazdálkodással és belső önkormányzattal bíró közösségeket, a káptalanokat. Az egyházfők mellett jöttek létre, tagjaik a kanonokok, vezetőjük a prépost volt.

Szerzetesrendek:

Mindegyik szerzetesi közösség a világi szokások elleni tiltakozásul jött létre. Vmennyi szerzetes egész életre szóló fogadalmat tett.

A 12. sz. elejéig a bencéseké volt a vezető szerep. Nursiai Szent Benedek Monte Cassinoban hozta létre első kolostorukat, 529 körül. Regulája, szabályzata megfelelt a társadalom igényeinek. Legfőbb követelménye a szabályzat iránti, és az apátnak való engedelmesség volt. Az apát megértéssel és szelídséggel viseltette a szerzetesek iránt.

Fontos feladatokat láttak el. Testületi imádkozás, az ehhez kötődő rituális cselekedetek elvégzése volt. Imájukkal harcoltak az országok fennmaradásáért. Fontos volt a világi társadalom tehermentesítése is. A püspökök vezeklést róttak ki a bűnök elkövetőire. A böjtölésnél egy meghat. időtartam alatt csak kenyérrel, sóval és vízzel élhetett. Ezzel a bűnös megtisztíthatta lelkét a bűn szennyétől. A szerzetesek azzal, hogy magukra vállalták a világiakra kirótt vezeklést, biztosították a világi társadalom működőképességét. A világi urak támogatták busás javadalmakkal a központokat.

A bencés rend hanyatlásának oka, hogy kevesebb idejük maradt az elmélkedésre, a személyes hit ápolására. A hit iránti lelkesedés alábbhagyott az elvárások rutinszerű kiszolgálásában. Több birtokadományban is részesültek, ami miatt a bencés gazdaságok széttagoltak lettek. A nagy rendházak ceremoniális, fényűző életmódja is visszatetszést keltett.

1075 és 1125 között új szerzetesrendek kerültek előtérbe. A világi emberek gyakorlati szolgálatát különösen fontosnak tartotta Szent Ágoston kanonokrendje (premontreiek). (temetés, mise, iskolaügy, gyóntatás, betegápolás). A korai apostoli egyház példájában kerestek igazolást.

Céljaik érthetőek voltak, szerény igényeik kedveztek az adományozóknak. A kanonokrend tehát tömegigénynek felelt meg. Várak, várkastélyos és városok közelében alapították meg rendházaikat. A bencésekkel szemben tehát alternatívát mutattak fel.

A cisztercita (Citeaux kolostor) szerzetesrend a Benedek-rendi szabályzat nevében fordult szembe a bencésekkel. Vissza akarták állítani az eredeti bencés regulát, ami tiszta evangélium volt, és visszatükrözte az egész Szentírás lényegét. A követendő mintát, a Krisztushoz vezető utat a szegénységben és az egyszerűségben. Vallásgyakorlata csekély mértékben kötődött az ereklyékhez, szertartásaik, templomaik egyszerűek voltak. Hittételeiket főként clairvaux-i Szent Bernát fogalmazta meg. A rend szigorú, katonás jelleget tükrözött. Európa peremvidékeire költöztek, menekültek a világtól, s lemondtak a tizedről és egyéb járandóságokról. Élen jártak a gazdálkodásban.

Az V. századtól Róma hanyatlásával párhuzamosan, a keresztény egyház egyre jobban részesévé vált az államhatalomnak. Amikor a népvándorlás hullámai elsöpörték a Római Birodalmat, az új, feudális Európa, már e hit elvei alapján épült fel a korai középkorban.

A középkor századaiban a katolikus egyház szervesen beépült a feudális Európa társadalmi rendjébe, maga is birtokossá, és a társadalom szellemi életének osztatlan irányítójává vált.

A római pápák egyház feletti hatalmának elve és gyakorlata igen régi eredetű. Péter jogán, az első római püspökök már az első keresztény évszázadokban elsőséget, és joghatóságot követeltek maguknak világegyház egésze felett.